Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - Olvasó - Csehy Zoltán: Aki az ősi Dunához csalta a Helikon babérkoszorús szüzeit (tanulmány Janus Pannoniusról)
82 Csehy Zoltán E történet, ha meglehetősen sarkítottan is, de mindenképpen jól példázza fikció (a költött, kitalált dolgok) és referencialitás (valóságvonatkoztatások) korabeli viszonyát. A történés elbeszélése részint a mitológiai szint, részint az antikizáló (az ókori hagyományokat megidéző) sémákból és a latin hagyomány szelleméből fakadó retorikai bravúr miatt frappáns. A humanista irodalom egyik fő ismérve épp ez a sajátos szinte- zős technika: a szöveg akár antik leletként is megállná a helyét, miközben „kortárs” értelmezési szintje is van. A humanista író úgy beszél, mintha ma egy meghatározott kor nyelvén, meghatározott szókinccsel kellene elmondanunk a legmodernebb történéseket. Vajon ki lenne képes például csak és kizárólag a Halotti Beszéd vagy akár Jókai nyelvén beszámolni az űrkutatás vagy a genetika legújabb eredményeiről? A humanizmus irodalma egy, már csak leánynyelveiben élő - épp ezért holtnak ugyan nem nevezhető - nyelven, illetve nyelveken (latin, görög) születik. Sem a latin, sem a később feléledő ógörög ekkor már nem létezik anyanyelvként. A latin bizonyos kulcsfontosságú nyelvi regisztereket továbbra is folyamatosan ural (liturgia, diplomácia, oktatás stb.), de elegendő energia-e ez ahhoz, hogy rangos, máig ható és eleven irodalom szülessen rajta? És része-e a nemzeti irodalomtörténetek romantikus elképzeléseken alapuló rendszerének egy ennyire sajátos képződmény? Magyar költő-e az, aki életében egyetlen sort sem írt le magyarul? Ha a latinság része a magyarországi irodalomtörténct-irásnak, miért nem tekintjük annak például a történelmi Magyarország területén született szlovák, szerb vagy épp román irodalmat? E kérdésfolyamra sokféle válasz adható. Elégedjünk meg most a következőkkel: Szerb Antal egyik esszéjében arról elmélkedik, hogy ha az irodalmakat is családokba lehetne osztani, mint ahogy a nyelveket a nyelvcsaládokba, akkor a magyar irodalom a latin irodalom családfáján helyezkedne el. A latin(os)ság itt nem egyszerűen nyelv, hanem gondolkodásforma és sémarendszer, egy olyan vezérfonal, mely mentén hitelesen elbeszélhető irodalmunk szinte teljes története. A humanizmus fogalma, általános jellemzői De mit is nevezünk humanizmusnak, és melyek az áramlat legfőbb sajátságai? A humanizmus (a latin homo, illetve humánus, azaz ember, illetve emberi jelentésű szóból kialakított elnevezés) irodalomtörténeti értelemben a reneszánsz kultúra egyik legjelentősebb, Itáliából induló szellemi mozgalmát jelenti, melyet - a latinul és olaszul egyaránt író - Francesco Petrarca fellépésétől (14. század) számítunk, és nagyjából a 16. századig tart. Korai szakaszát prehumanizmusnak (előhumanizmusnak) nevezzük, fénykora a 15. századra tehető, amit olasz mintára időnként a magyar szakirodalomban is a quattrocento névvel - az elnevezés az 1400-as évekre utal — szokás illetni. A humanizmus irodalma latin nyelvű: méghozzá tudatosan visszatér az antik, konkrétan az aranykori - Augustus császár idején használt — latinsághoz, és leszámol a középkori, „romlottnak” tartott latinsággal. A humanizmus nem számol a nyelvek természetes alakulásával, egy antik nyelvi valóság felélesztésére tör, s erőteljes nyelvművelő hajlamának köszönhetően újra sikeresen egységesíti ezt a hátország nélküli nyelvet. Egyes kutatók a humanizmus korának irodalmát épp ezért a neolatin irodalomba sorolják, mások (kevesebben) a neolatin irodalmat épphogy a humanizmus utáni latin nyelven írt munkák gyűjtőneveként használják. A marxista ideológiának köszönhetően
