Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - KÖZLEKEDŐEDÉNY - Csanda Gábor: Közlekedőedény (Illyés Gyula: Puszták népe)
70 SZEMLE felkiáltójellel - ezek azok a tárgyak, melyektől akkor is irtóznék, ha magát a verekedést mint létformát vagy hagyományt történetesen hozzám vagy őseimhez közel állónak tarthatnám. A bennem lakozó gyerek rémítésére idézem a sajátos verekedé- si módok leírásából: „A pálfaiak például arcba szúrtak, a simontomyaiak elnémultak, mihelyt a verekedés megkezdődött s a késelést kísérteties csöndben végezték, akár egy szertartást. Az ozoraiak módszere a boncoló orvosok szerint beható anatómiai ismeretről tanúskodott: a nyakhajlatba döftek, a csontok közt pontosan az ütőérbe. Érdekesnek tartom megjegyezni...” Illyés Gyula e fejezet végén az etnográfusok figyelmébe ajánl két közmondást: „Az egyik szerint a »bicska a templomban is jó«; a másik szerint »magyar ember kés nélkül a kiskapun se lép ki«.” És itt kezd fölsejleni a könyv egyik nagyszerűsége: úgy tesz, mintha a szavakat a jelentésükért használná, pontosabban mintha csak használná a szavakat, ahogyan a tömegközlekedési eszközt szokás, de nem, mert itt például eleve idéz: figyelembe ajánl és szó szerint átemel. Kés-, kiskapu- és templomügyben nem vagyok kompetens, de 2012- ből nézve a „magyar ember”-ről elmondhatjuk, hogy maradt, és őrzi a szókapcsolat archaikus, felütés- és definíciókezdet-szerü, a magát másoktól megkülönböztető szándék jellegét is. Más kérdés, s ezt épp az etnológia válaszolta meg, hogy az emberek tájegységenként különböznek egymástól, másként fogalmazva: a kultúrkörökön belüli közösség vagy e körök közvetlen érintkezése esetenként fontosabb megkülönböztető jegy, mint a nyelvi vagy identitásbeli. Előítéleteim, tévhiteim nagyjából a harmadik fejezettel hagytak el végleg. Mondjuk, lényegesebb revelációk már korábbi oldalakról is származtak: világos, hogy a pusztaiak is értéket hoznak létre, mégpedig úgy, hogy ami korábban is az volt, azt az újabbért nem hagyják el. De például maga a reveláció kifejezés is a lényeghez sorolható, a 9. oldalról. A harmadik fejezetben egyrészt tágul a puszta népeinek világa, mélyül és szerkezetében tagolódik: az Illyés-ősök például olvasnak, könyvet és lapokat egyaránt, ez utóbbiakat évfolyamonként bekötve őrzik, de másban is mások, például nem káromkodnak. Apróságok, hétköznapi dolgok különböztetik meg az embert az osztályán belül, s aztán ezek együttesen, egy emberöltőn gyűlve emelik ki, emelik - ezt már embere válogatja - többé-kevésbé meg. A homokóra edényében egyformának tűnő szemek sem egyformák, nyilvánvaló. S ez aligha durvaság-finomság kérdése, de azé is. Másrészt már a 31. oldalnál tartva elő kell vennem a francia-magyar szótárt, hogy ne csak sejtsem, értsem is; igen: a penchant itt hajlamot jelent (hajlamosak lopni). Ahogy a család emelkedését érzékelteti, abban már nehéz különválasztani a témát a stílustól. „Asztalnál ebédezett” - mármint a nagyapa, s ez már szó szerint és vizuálisan is a kultúra magasabb szintjét jelzi, ugyanakkor ez szerzői közlés, nem a nagyapa szóhasználata. (A mondat megállná helyét bármelyik Esterházy-szöveg- ben is, mármint Esterházy Péter bármelyik írásában.) Illyés apai apja adott magára, mellesleg minden oka megvolt rá: herceg Esterházynak volt számadó juhásza. S ha ő mondja fia családjának: „Úgy éltek, akár a gróf!”, érzékelhető a nemzedékenkén
