Irodalmi Szemle, 2012

2012/4 - KÖZLEKEDŐEDÉNY - Mizser Attila: Sötétebbik oldal (tanulmány Márton Lászlóról)

66

Mizser Attila

kausztot átélt személyek számára jelentett volna feloldást, az emlékezet számára teremtett volna olyan „emlékművet”, amely a trauma által okozott törés feloldásában lett volna érdekelt. Egy Gőz Gabyra vonatkozó hely explicit módon is kifejezi az erre irányuló szándékot, lehetővé teszi, hogy a végleges művet is traumaszövegként olvassuk: „[...] kénytelenek vagyunk rádöbbenni, hogy ő [ti. Gőz Gaby - M. A.] a történet őrangyala. [...] ő maga kiszól ugyan a történetből, de válaszolni nem lehet neki. Azt vártuk az elbeszélőtől, hogy méltó emléket állít szeretteinknek. Azt vártuk tőle, hogy a fényképeknél maradandóbb és magasztosabb módon örökíti meg őket. Azt vártuk, hogy a fotókon látható személyekből és jelenetekből a valóságnak megfelelő, hiteles képet állít össze, amely részvétet kelt az olvasóban, és a mi fájdalmunkat felébreszti az ő lelkében is. Nem ez történt” (132.).

Az Árnyas főutca Gőz Gabyja - hasonlóan az Apokalipszis harsonáit megfű- jó angyalokhoz - két „világ” között közvetít, itt persze nem Isten és az emberek megértését segíti az angyal, hanem a történet alkotója és a szereplők világa között létesít kapcsolatot. Gaby - akinek a neve etimológiailag Gábriel „Isten hőse” arkangyal nevével rokon-maga is a holokauszt (túlélő) áldozata, vagyis hírvivő, akinek figurája a végítéletet, a kinyilatkoztatást és az azt megelőző pusztulást jelképezi. Azonban az ő történetét - amelyben egyre haladunk a vég felé, de nem érjük el sosem23 - éppúgy a regény narrátorának kellene elbeszélnie, ahogy Róth Arankáét vagy Halász Ignácét, és ez - utaltunk már rá - kudarcba fullad, az elbeszélő számára nem hozzáférhető a személyes történelem. Látjuk, hogy Gőz Gaby többször „beleszól” a cselekménybonyolításba, figyelemre méltó, hogy az elbeszélő mégsem adja, nem adhatja át a narrátori feladatokat Gőz Gabynak, a lényegi kérdéseket tekintve a szereplő néma marad. Ez a hallgatás interpretálható a trauma fogalma segítségével: „A trauma következtében elvész a biztonság illúziója, az élet kontrollálhatóságába vetett naiv bizalom, az a takaró, amely a latens, tudattalan módon egyébként is jelen levő halálszorongást a normál élet során fedi. [...] A trauma tehát egy sérülést okozó életesemény, amely elszenvedőjét kiszakítja egyrészt az időből, saját életének folytonos idejéből, másrészt pedig a nyelvből, a nyelvben-létből, hiszen fő jellemvonása, hogy nem elmondható.”24 A traumatizált emlékezet nem teszi lehetővé az események koherens felidézését, mivel „különbözik az emlékezet normál működésmódjától: nem történetszerü, hanem fragmentált, nem kontrollálható, hanem váratlan emlékbetörések jellemzik [...], másokkal nem megosztható, magányos, s a múlt és a jelen közötti folytonosságot kimerevített pillanatként megtöri”.25

Az Árnyas főutca figurái éppúgy nem képesek a személyes történetük koherens elbeszélésére, ahogy a Márton Lászlót felkérő két hölgy is egy külső személytől várja az elbeszéléshez szükséges nyelv megtalálását, a fotográfiák segítségével felelevenített, és általuk elbeszélt emlékeknek az írás aktusával történő tanúsítását. A regény tétje ebben a kontextusban nem más, mint a trauma elbeszélésének megfelelő irodalmi nyelv keresése: ezzel magyarázható, hogy a szöveg olyan hatást kelt, mintha egy ideális, a holokauszt vagy az Ipoly-parti kisváros történetét hitele-