Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Vörös István: Jóslástan alapfokon - Kiscsütörtök (regényrészlet)
22 Vörös István dizsár, kérdezte Ildi a kerítőnek avval a kéjével, amely csak a reménytelen ügyeken fáradozóknak jár. Azt hiszem, ti egyfelé mentek. Á, dehogy, habogott a fiú; egy rigó odaszállt fölé a fára, és tátott csőrrel röhögte, Tímea legalábbis így látta. Azaz hogy te merre mész, Timi? Ne szólíts Timinek, mondta, hogy egy kicsit még kínozza mindhármukat, de Tamáson látta, hogy mindjárt odalép hozzá, és gyomorszájon vágja, engedett tehát, úgyis az volt a célja. Nincs kedved hazakísérni, Boldizsár? Én mindig unatkozom egyedül. Akár mindennap is hazakísérhetsz. Hát nem is tudom, tulajdonképp könyvtárba akartam menni, habogta Boldizsár. A francba, gondolta Tímea egy pillanatra, ez ravaszabb, mint vártam. De aztán rá kellett jönnie, hogy csak zavarában kéreti magát. Ma délután nincs is nyitva a kerületi könyvtár, ahová jársz, avatkozott közbe a barátja kárára Tamás. Nocsak, tetszem neked? Megérdemelné az a te kis Ildid, hogy elvegyelek tőle, és eldobjalak, mint egy rongyot. Na, nem volt ő ilyen gonosz, egyszerűen csak idegesítette, hogy most már mind a hárman Boldizsár lelkében taposnak, saját magára is haragudott egy kicsit, és átfutott rajta, mi lenne, ha nem a pincébe menne le két év után, hanem fölhívná sötét lakásukba, az anyja úgyis csak késő este jön haza. Majd meglátjuk. Nem szerette sokáig elérzékenyült hangulatban tartani magát. Elkísérhetlek én is a könyvtárba, szegezte egyenesen Boldizsárnak, aki akkor már szagot fogott a nagyon kicsi lehetőség közeiétől. Dehogy. Én szeretnélek hazakísérni, mondta, és elindultak az Erzsébethíd felé, anélkül, hogy barátaiktól elköszöntek volna, akik egy fél percig még elképedve bámultak utánuk, aztán csókolózni kezdtek. Már a hídon jártak, amikor Boldizsár óvatosan megpróbálta megfogni Tímea kezét. Jó, gondolta magában a lány, de amikor megérezte a tenyér izzadtságát, gyorsan visszarántotta a magáét. Nem?, kérdezte a fiú. Nem is tudom. Jó lenne. Ildi is ezt mondja, akinek nagyon adok a szavára. De nem tudom. Van is valakim. Igen?, kérdezte Boldizsár csalódottan. Ildi azt mondta, szabad vagy. Hát persze. Nős férfi. Tőle aztán szabad vagyok. Szeretlek. Ne mondd ezt, azt se tudod, mi a szerelem. A híd közepén jártak. A szél szaporán rezegtette a tarka és egyszínű zászlókat, mintha ötven háztartásbeli és takarítónő egyszerre állt volna ki egy körfolyosóra a porrongyát kirázni. Az az idő járta akkoriban még Budapesten, amikor mindenkinek jutott munka, aki viszont ebből a jogból nem akart részesedni, azt büntették. Szeretsz? Ne hazudj!, szólalt meg újra Tímea, mert nem akarta, hogy Boldizsár gondolatai másfelé kalandozzanak.
