Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Vörös István: Jóslástan alapfokon - Kiscsütörtök (regényrészlet)
Jóslástan alapfokon 19 István eljött a szekrénytől. Kihúzta a dugót az üvegből, amit egy kis rongydarabbal együtt nyomtak bele. A penetráns rohadásszag elöntötte a pincét. Kérlek, csukd be a szekrényt. Miért? Nem akarom, hogy az apád meglásson minket. Azok csak a ruhái. Akkor azt nem akarom, hogy én lássam őt. A fiú odalépett a szekrényhez, és a lábával betaszította az ajtót, mely nagyot csikordult. Most már nemcsak a kellemetlen szag, hanem kellemetlen zaj is elárasztotta a helyiséget. Tímea arra gondolt, inkább felöltözik, és elmegy. De a csikorgás a kanárit is felbosszantotta, olyan gyönyörű trillázásba fogott, hogy kívánni kezdték egymás közelségét. Adj innom, kiáltotta Tímea, akiben az undor kéjvágyba csapott át. Gyorsan letolta magáról a bugyit, megérezte, hogy alóla agyonaludt párnára emlékeztető szag áramlik ki. Elkapta a feléje nyújtott üveget, és meghúzta. Hihetetlenül jó volt. Erős, mint a paprika, meg valahogy másként is. Összerázkódott, a gyomrában meleg áramlott szét. Én sosem iszom, mondta a fiú, kirántotta a kezéből az üveget, és úgy vette a szájához, mintha őt érintené. Én sem, felelte Tímea, és lerántotta a foltozott alsót a fiú térdéig. Na, nyögött föl. Miféle pálinka ez, kérdezte Tímea. Hát apámféle. De miből főzi? Összeszed mindent, amit itt az udvarban talál. Az eperfa és a vadkörte gyümölcsét, lehullott leveleket, néha beledob egy-egy női fehérneműt is, amit a szárítókötelekről lefúj a szél, szénpor, vizes papírszemét is jöhet bele, ételmaradék. Egyszer állítólag egy döglött macskát is beledobott a cefrébe két nappal a főzés előtt. Hát, ami azt illeti, jól érti a dolgát, mondta Tímea, és megint magához vette az üveget. Nagyot húzott belőle, úgy hatott rá, mint valami érzéstelenítő injekció a fogorvosnál. Mindenki azt mondja. Még egy miniszter is szokott tőle pálinkát venni feketén. Akkor ti nagy emberek vagytok. Igen. Nem tagadom. Nagyon sokan jönnek tanácsot kérni apámhoz. Még orvosok is. Anyám pedig kártyát vet. Tímea úgy érezte, eleget látott, kezét a most ernyedten csüngő hímtagra tette, mintha egy lépcsőkorlátba kapaszkodna. Lassan mennem kell, mondta. Forgott vele a világ. Ne még! Akkor viszont alszom egyet, egyezett bele, és szétvetett tagokkal a kifakult huzattal letakart öreg heverőre dőlt. Szinte azonnal elaludt. Finom ez az udvarpá-
