Irodalmi Szemle, 2012
2012/4 - IRODALMI SZEMLE - Vörös István: Jóslástan alapfokon - Kiscsütörtök (regényrészlet)
VÖRÖS ISTVÁN Jóslástan alapfokon* Részlet KISCSÜTÖRTÖK A látszat mindkettőjük esetében csalt. Egy csütörtöki napon négyesben vágtak neki az étteremnek. A pincér már ismerősként köszöntötte őket, napsütéses asztalt választottak. Boldizsár kedve magasan ragyogott, ha kinéznek az ablakon, lehet, hogy két napot látnak az égen. De a második nap elé egy újhold tolakodott, sötét és fénytelen, Tímea pillantása. Ő nem látszott osztozni Boldizsár féktelen jókedvében, de kivonta magát a szerelmesek derűje alól is, komor volt és tartózkodó, ugyanakkor Boldizsár irányában mégis kegyes, amitől a fiú egyre jobban ragyogni és reménykedni kezdett. Pedig ez a kegyesség nem egészen őneki szólt, sokkal inkább Ildinek, aki nagyon akarta ezt a közös étkezést, és nagyon ajánlgatta neki Boldizsárt. Tímeának az volt a szokása és taktikája, hogy minden lehető és félig lehető dologra igent mond, úgy tesz, mintha az igent komolyan gondolná, mintha az igen csakugyan igen lenne és nem nem, és nem: hagyj békén, legfeljebb: talán, lehet, esetleg, ha-akkor. Timeát nem érdekelték az emberek, ő csak aludni szeretett puha lényének és létének belsejében, és csak tessék-lássék engedelmeskedett azoknak a kényszereknek, amelyek mindenkire vonatkoztak. Nem szeretett enni, nem szeretett inni, nem vonzotta a többi embernek se a teste, se a lelke, igaz nem is taszította, a szüzességét is minden aggály nélkül vesztette el még nyolcadikos korában. Mára már szinte el is feledte, egyszer az iskolából hazafelé menet a házmester enyhén fogyatékos fia lehívta a pincébe, hogy van ott egy új kanárija. Nem volt hazugság, a kazánház egyik sarkában, aminek nem is túl magasan az udvar bokraira nyíló ablaka volt, egy kis zugot rendeztek be a fiúnak. Tizennyolc éves lehetett akkor, végzett asztalos, de munkát még nem talált. Állt ott egy heverő, egy asztal, és az ablak elé akasztva egy rozsdás kalitka, melyben egy csodaszép zöld madár énekelt. Amelyet, úgy látszik, egyáltalán nem zavart a rabság, a poros hely, mert ő kifelé nézett a kicsi, részben betört ablakkockákon, ahol jó levegő áramlott be, meg földszag. Tímea egy percig önfeledten bámulta a madarat, a fiú, aki tulajdonképpen szép arcú lett volna, ha nem hagyja állandóan nyitva a száját, nem merte megzavarni, ő a lányt bámulta mélán, ki is csordult száján a nyál, ettől észbe kapott, arra gondolt, amit az anyja szokott neki mindig mondani: Ha nagyon tátod a szádat, nem akad majd a fogadra való lány. Igyekezett összeszorítani a fogait, bár most meg a szája egyik sarka fíty- tyedt le, de ez már csak a jóindulatú figyelem kifejezésének tűnt. Akkor Tímea odafordult hozzá, és úgy mosolygott rá, mintha egy normális * Vörös István regényéből 2011. 2. számunkban közöltünk részletet. — A szerk.
