Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASÓ - Nyilasy Balázs: Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében (tanulmány)
Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében 87 az ölemre, / Mondd meg, édes lyányom.« // »Jaj, atyám! Nem - nem - / Jaj, hova kell lennem! / Hadd ölelem lábad porát, / Taposs agyon engem...!«” Az unszolás és vonakodás szavaiból csak a legelsőket hallhatjuk, a következő, tizenötödik versszak már a királyi palotába visz, s a bosszúszándékkal érkező Feliciánt láttatja. De vajon hogyan folytatódott apa és lánya párbeszéde? Miként fakadt ki a vallomás Klárából, és - legfőképpen - hogyan fogadta ezt az ősz apa? A hajadonnal szemben elfogadó, szerető szülő vajon ilyen maradt, ilyen maradhatott a lány vallomása után is? Avagy a leány nemcsak az átélt sokk miatt válaszolt a szíves kérlelésre a „Taposs agyon engem...!” ószövetségien zord önmeghatározásával? A szerencsétlen ifjú teremtés azt sejtette, hogy a történtekre az őt körülvevő (14. századi, maszkulin- patriarkális) rendben úgysincsen bocsánat? S vajon így is történt? A vallomás megváltoztatta a patriarkális apa attitűdjét, s a fegyelmező, büntető kérlelhetetlenséget hívta életre? A jogos lélektani érdeklődésből születő kérdés korántsem indokolatlan, ám feleletet nem kapunk. A Zács Klára narrátora - s a mögötte álló szerző, Arany János - kiváló dramaturgiai érzékkel éppen a kihagyással fokozza a ballada feszültségét és érdekességét. A modem elbeszélésekben, mint említettem, a szerző az elbeszélést nemegyszer másra ruházza át, a történetmondást sajátszerü nézőpontot érvényesítő narrátorra - vagy narrátorokra - bízza, s pontosan így történik a Zács Klárában is. „Énekli egy hegedős a XIV-ik században” - tudósít a szerző az alcímben az elbeszélő kilétéről, és a pretextus alanya, állítmánya, időhatározója pontosan utal az átruházás értelmére. A hegedüsség és az éneklés az 1855-ös ballada különleges dalszerüségéhez, zeneiségéhez kapcsolódik, ahhoz szolgál mintegy indoklásként, ürügyként. A kortársi „maszk” ugyanakkor az elbeszélői attitűdöt jellemző, ugyancsak különlegesen érdekes elburkoláshoz, elfátyolozáshoz, eufemizáláshoz kapcsolódik közvetlen okként, hitelesítő tényezőként - egy 11. századi, Anjou-uralkodó alatt élő és alkotó dalnoknak, beláthatjuk, ezer oka van arra, hogy a királyi család számára nagyon-nagyon kényes Zács-történetet elfátyolozva, homályba burkoltan jelenítse meg! A Zács Klárához hasonlóan érdekes, tartalmas, „művészileg végiggondolt” a narrátorválasztás a Tengeri-hántásban is. Az 1877-es ballada a történetmondásra a kukoricafosztás alkalmát használja fel, s az elsődleges narrátor - az első és az utolsó strófa kivételével - a dolgos csoport egyik tagjának, feltehetően a munkavezetőnek engedi át az elbeszélés jogát-lehetőségét. Tuba Ferkó és Dalos Eszti szomorú történetét a második narrátor meséli el, miközben a strófák utolsó előtti soraként rendre felhangzik egy, a kukoricafosztás munkakörülményeire, a környezetre utaló közbeszólás is. A narrátori szerep átruházása ezúttal különösen a történtek megítélése és a morális álláspont érvényesítése szempontjából látszik érdekesnek és indokoltnak. A falusi, gazdasági közösséghez tartozó elbeszélő esetében ugyanis a házasságon kívüli szexuális kapcsolattal szemben még sokkal inkább elvárhatnánk a szigorú megítélést, mint egy semleges, az elbeszélt világ fölött álló - a szerzővel nagyjából azonosítható - narrátortól. Az elbeszélésben azonban mo
