Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASÓ - Nyilasy Balázs: Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében (tanulmány)
84 Nyilasy Balázs tenzitást. Az a lant és alant rimpárban a főnév „titokzatosan” határozószóvá válik, az ület szó négy hangzója a feszület szó végével egyezik, de az előző ige, az utóbbi pedig főnév, s az ül szótag az igében szótő, a főnévben viszont csak egy képző, amely igét képez a fesz tőből. Hasonló módon, az et szótag a feszület szóban az igét főnévvé változtató képző, míg az ület szóban műveltető igerag - elemzi a két rím- pár grammatikai érdekességeit Reuven Tsur professzor kitűnő tanulmányában/’ Evidens szemantikus bravúr a Szondi két apródja utolsó előtti strófájának második rím- párja is. A tisztán összecsengő mozaikrímek7 egyúttal nagy jelentőséggel és mély értelemmel bíró megnevező formulák is. A küldönc által korábban dús, jó, gondoskodó Aliként aposztrofált török vezér itt már úrrá változik, s a megelőzően Rusz- temhez hasonlított Szondiból otromba gyaur lesz: a rímpár egymagában is intenzív erővel jelzi a hatalmi játszmák szokásos kifutását - a csábító az ellenállás láttán végül leveti a hízelgés, megbecsülés, jóakarat maszkját, érvényesíti a hatalmi erőt, s pőre fenyegetésre vált át. „»Eh! vége mikor lesz? kifogytok-e már / Dicséretiből az otromba gyaurnak? / Eb a hite kölykei! vesszeje vár / És börtöne kész Ali úrnak.«” A költői nyelv lényegi elemeiként számon tartható hasonlatok, megszemélyesítések, metaforák ugyancsak jellemzőek az Arany-balladákra. A Híd-avatás tizenhetedik-tizennyolcadik versszakában felbukkanó metaforákat már csak azért is érdemes idézni, mert az eleddig domináló dramatikus balladaiságot egyszeriben költői balladaisággá változtatják. Az említett részben egyszerre öt érdekes szókép bukkan fel. „így, s már nem egyenkint, - seregben, / Cikázva, némán ugranak, / Mint röpke hal a tengerekben; vagy mint csoportos madarak / Föl-fölreppenve, szállanák. // Órjás szemekben hull a zápor, / Lenn táncol órjás buborék; / Félkörben az öngyilkos tábor / Zúg fel s le, mint malomkerék; / A Duna győzi s adja még.” Az öngyilkos csoportot megjelenítő röpke halak, csoportos madarak, a malomkerék, az órjás szemű zápor s az órjás buborék, e tág fesztávéi, érdekes szóképek, s az 1850- es évek balladáira - a Zács Klárára, az Agnes asszonyra, a Szondi két apródjára - jellemző metaforáktól, hasonlatoktól evidensen különböznek. Míg a Icirályasszony- kert, a rózsa-hajadonok, a liliomos harmat-könny, a gyöngysor-dalfüzér, a romlott torony alján megfeszülő bástya-vitéz képzetei* a tradíció adta lehetőségeket veszik át, használják ki, s az evidens alaki azonosságra-hasonlóságra építenek, a Híd-avatás szóképei az azonosság-különbözőség dialektikáját tágabban értelmezik. E metaforák a maguk vizionárius karakterével egyébként a látomás kiterjesztéséhez, a „boszorkányszombat” monumentálissá növeléséhez is hozzájárulnak. A szálló halak, a madarak és a zúgó malomkerék metaforái a versbeli mozgásokat is mintegy kiegészítik, kör-vízióvá alakítják, az értelmetlen, motorikus körforgás irányába tágítják. S az utolsó strófa „varázsgyürű”-metaforája csak összefoglalja, betetőzi ezt az alakzati víziót. A gyűrűkor itt nyilvánvalóan nem a rossz, esetleges végesség legyőzésére, meghaladására utal, hanem a démonikus, értelem nélküli végtelenség képzetét szuggerálja („Széttörni e va- rázsgyürüt / Nincsen hatalma földi karnak. - ”).
