Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASÓ - Nyilasy Balázs: Arany János balladái a költőiség, az elbeszélő jelleg és a drámaiság tükrében (tanulmány)
82 Nyilasy Balázs Az európai műballada a verses elbeszélések megújítását, modernizálását célzó kísérletek sorába illeszkedik,' s Arany János balladisztikája azoknak a lehetőségeknek a mély megértéséről tanúskodik, amelyeket a rövid, intenzív - mindössze nyolcvan-száz sor körüli - műforma magában rejt. E lehetőségek legfontosabbika azzal függ össze, hogy a ballada a három nagy irodalmi közlési mód, a költőiség, az elbeszélés és a drámaiság érvényesítésére ad lehetőséget, olyan esélyt kínálva, amely a modern, újkori irodalomban már nagyon ritka. „A balladában tehát [...] a költészet mindhárom ága csodálatosan egyesül [...]” - írta már Greguss Ágost is 1886-ban megjelent könyvében.2 E hármasság kérdéséről természetesen a szakirodalom eddig is sokat beszélt, az Arany János-i ballada költőiségét, drámaiságát, elbeszélő jellegét mindazonáltal érdemes újfent átgondolnunk, átmeditálnunk. A költői műalkotások, tudjuk, nagyon is sajátszerü, a mindennapi, közlő beszédhez, de akár a regényhez képest is különlegesnek, egyedinek tűnő nyelvi megnyilatkozási formák. E szövegeket ritmusok, metrumok tagolják, a sorvégeken rímek hangzanak össze, a szavak, a mondatrészek alakzatokká rendeződnek bennük, az élettelen tárgyak megszemélyesítések által elevenednek meg, a külön-különféle dolgokat hasonlatok, metaforák egyesítik, kapcsolják össze. A költői nyelv erejét, intenzitását minden magyarázat nélkül is érzékeljük-értjük, bár persze a költői funkciót illetően az irodalom elmélete — Arisztotelésztől Giambattista Vicon, az orosz formalizmuson és Roman Jacobsonon át a kognitív poétikáig - többféle fogalmi magyarázattal is próbálkozott-próbálkozik. A balladatradícióban foglalt költőiség Arany Jánosnak, mondhatni, kapóra jön, a jelentős költői képességekkel rendelkező alkotó a balladát olyan intenzív költőiséggel itatja át, hogy azt a par excellence „lírai versek” is megirigyelhetnék. Az Arany-balladákban a ritmus és a metrum az értéstani,1 szemantikai szintekkel különlegesen szervesen fonódik össze. A költő derűs, vágyteljesítő versvízióiban (Szent László', Szibinyáni Janió) a nyolcasok biztonságos erejét, harmóniasugallatát használja fel. A rokon hangnemű Rozgonyinében a nyolcasokat és a hatosokat váltogatja, a különlegesen elemi, naiv, bájos Mátyás anyja strófáit pedig még rövidebb, hármas, hatos szótagszámú sorokból építi fel. A komorabb, drámaibb Agnes asszonyban megtartja ugyan a nyolcasokat, de refrénként a strófavégeken rímtelen, „ametrikus”, „aritmusos” kilenceseket iktat be. A komoly, emelkedett Szondi két apródjában jellemzően már nem nyolcasokat találunk, hanem tizenketteseket, tizenegyeseket, tízeseket, s a kései, tépett, diszharmonikus balladák (a Híd- avatás, a Tengeri-hántás, a Vörös Rébék) öt-hat soros strófái ugyancsak tíz-tizenkét soros egységekből állnak. De Arany nem csupán a konszonancia elvére épít balladáiban. A Zács Klárában éppenséggel a különlegesen zenei ritmika és a borzalmas történések kontrasztja szolgál jelentéses, szuggesztív formaelvként: a muzsikáló nyolcasok és hatosok itt mintegy elburkolják, elfedik, enyhítik a főúri kisasszonyt érő borzalmas sorsigazságtalanságot, a bosszú és a kegyetlen, aránytalan visszator- lás démonikus rémségeit.
