Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - SZEMLE - Szabó Réka: Maximális hatás - minimális eszközhasználattal (Száz Pál új színházi rendezéséről)
76 SZEMLE lezhető a hit, bizalom, empátia, magabiztos hátteret teremtő egymásra hangolt- ság, sőt még a színészek kivételes szere- tete, játszani hagyása is... mindenképpen dupla vagy semmi játék ez a javából, és ettől olyan izgalmas ez a rendezői gondolkodásmód. A pozsonyi színművészeti főiskolások által most bemutatott, Száz rendezte Mordačkára (magyarul: Gyilkolenko) keresztelt — eredetileg Pole (magyarul: A mező) című — Nyina Szadur-dráma szabad szellemiséget igénylő vizsgadarab, így nem csoda, ha kinőtte az egyetem által megszabott húszperces időt és a számára megszabott teret. A kétszereplős, nulla díszletes alkotás viszont túl jónak sikerült ahhoz, hogy egyetlen bemutatóelőadás, azaz egyetlen abszolvált vizsgaelőadás után a lekerüljön a színről. Még mielőtt bármit is láttam volna az előadásból, már magát a darabválasztást is nagyra értékeltem, ezért fokozott izgalommal vártam az Artteatro fekete pincéjében a „nyulat a kalapból”. Kortárs színház, kortársi megközelítés - a kortárs szerzőnek igen is helye van színpadjainkon (ezer bocsánat, klasszikusok!). Nyina Szadur szövegvilága magában is nagyszerűen kitölti a teret, groteszk fricskáinak sora, jól helyezett cinizmusa mindent, ami materiális, fölöslegessé tesz a színpadán. Nincs szüksége fölös sallangra, bőven elég itt a jól mondható, kifejező szöveg (és itt dicséret illeti a darab szlovák fordítóját is), amely kellő játékosságnak enged teret. A darab elején két lányt látunk a színen (Júlia Kováčiková és Táj na Persic alakításában), s míg egyikük a háttérben maradva, háttal a közönségnek, andalítóan dudorászik, addig másikuk a színpad előterében mérgezett egér módjára igyekszik megtalálni a hármas számú határt, illetve a kollégáit, a krumpliszedő brigádot... vagyis a hozzájuk vezető utat. Adott tehát a hatalmas orosz szántóföld, az égadta világon sehol semmi, amíg csak a szem ellát. De máris jön a második lány, a „néni”, aki a brigádkereső elveszett lélek segítségére siet... Közben ragaszkodik hozzá, hogy a lány „néninek” szólítsa őt, és mivel nincs harisnyája, a lány a nagy orosz összetartozás jegyében megígéri, hogy ajándékoz neki egyet („jó szíved van”). A „néni” Lídia Petrovna felajánlásától örömében sírva fakad, majd tovább sajnáltatja magát, végül hirtelen követelődzni kezd... egyszóval viselkedése nyugtalanítóvá válik (mind Lídia, mind a néző számára), amivel egyre mélyülő kétségbeesésbe taszítja a lányt. A „néni” ekkor önleleplező módon megvallja, hogy ő a világ gonosza, amit Lídia kezdetben nem akar elhinni, egészen addig, amíg meg nem tapasztalja az igazságot. A „néni” ekkor azt ajánlja, hogy ha a lány elkapja őt, a világ maga lesz a paradicsom, ellenkező esetben azonban minden elpusztul. Lídia a próbatételt persze elbukja, és egy gödörben találja magát, ahonnan ugyan sikerül kijutnia, de már késő... minden és mindenki odalett, a felső földréteggel együtt, amely az óceánba csúszott, az ég vörös, és az új felső talajréteg pedig még nem szokta meg, hogy járjanak rajta, még fáj neki. Mordačka (Gyilkolenko) oktató-nevelő célzattal világosítja fel Lídiát arról, hogy Földünk az óceánban úszik, három bálna hátán. Ez a jelenet a maga irracionális groteszkségével - az ügyes rendezői koncepciónak, a nagyszerű színészi teljesítménynek köszönhetően - messzemenő-
