Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - OLVASAT - Ardamica Zorán: Posztmodern gerle? 2. (tanulmány)
50 Ardamica Zorán a vallási-polgári-népi nonszensz-szertartás részeként a szerelemről, hiába az ebben rejlő humor, Sütő a helyzet fonákságának ábrázolására, a tragédia olyan ellenpontozására használja, amely a kontraszt segítségével még inkább kiemeli a tragikus mozzanatokat. A hagyományt jelképező viselet csak kölcsönzői jelmez, amelyet a szertartás/előadás végén le lehet, le kell vedleni, s tarthatatlansága miatt vissza kell vinni a kölcsönzőbe. Míg a nyelvvel egyetemben a hagyomány eddig Sütőnél és általában a nemzeti diskurzusnál identitásformáló és -megtartó erőként működött, ebben a drámában Sütő a tradíciók elsekélyesedésével, kiüresedésével, végével néz szembe. Noha sokszor az egyes népdalbetétek rejtik a jelenet igazságát, a hagyomány már nem képes olyan identitásmodell felmutatására, amely az alakoknak megfelelő kiutat, stabil bázist biztosítana. A szerző korábbi drámáihoz képest végletes a romlás. Intertextuális utalásaiban is az, lásd például az Ugató madár - Balkáni gerle párhuzamot, a menyegző motívumának ismételt (Szuzai menyegző) megjelenését. Sokatmondó, hogy a valamilyen módon eddig ellenálló hősök itt már idomulnak, kollaborálnak. A Tamásitól kölcsönzött Ábel nevet viselő szereplő nem szerencséjét keresi a tengeren túl, hanem oda kénytelen szökni. A lelkész nem feloldoz, hanem átkozódik, s noha Sütő darabjaiban az Úr nem szokott közvetlenül megnyilatkozni, a sütői szereplők istennel való konfliktusa nem kifejtett témája a daraboknak, e dráma mennydörgéseiben valamiféle parodisztikus isteni feleletet hallhatunk. A református zsoltár is pogány ráolvasásnak vélhető a banyabanda előadásában („Nincs oltalom, nincs segély”, 278. zsoltár). Lejárt a hősök ideje. A Balkáni gerlenek nincsenek hősei, mert tetteik kisszerűek, néha groteszkek, indokaik megkérdőjelezhetőek, vállalásaik sem heroikusak. A menekülni kényszerülő Ábel tette sem hőstett, a magyar zászló kitűzése a városházára inkább komolytalan, meggondolatlan és súlytalan diákcsínynek hat, mint szimbolikus, nemzetébresztő tettnek, hiszen gyakorlati, pragmatikus haszna nincs, csak szomorú következményei. Amarilla kitartó, hűséges szerelmének tisztaságára e szerelem gyümölcsének való, évekig tartó hazudozása vet árnyékot. Ahogyan a nagyszülők unokát, és lányuk jó hírét óvó magatartására is. A szereplők jó szándékú cselekedeteiket hazugságokkal hiteltelenítik. A kritika alól pedig felmentést keresnek (Amarilla: „Nem áll jogomban megalkudni és szenvedni?”). Nincs olyan rendszer - nevezhetnénk „nagy elbeszélésnek” -, amelyben igazán hinnének, s amely elfogadható lehetőségeket kínálna számukra. Senki sem büntelen, mindenki gyarló, de a bünbocsánat lehetősége már nem látszik. A közösség szétesése - vesd össze az elkötelezett irodalom más müveivel - itt az individuumok romlásának következménye is, nem fogható csak a közös külső, ideológiai ellenségre, a diktatúrára. A darab az 1980-as évek Erdélyében játszódik, de az 1990-es évek magyar és külhoni posztkommunista társadalmak forrásának következményeit bírálja. A parabola már nem egészen történelmi, de nem is egészen balladai, s nem is keresztény. Inkább csak az európai kulturális, történelmi és erkölcsi (ha van ilyen) emlékezet cserepei utalnak valamiféle elvesztett valóság
