Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - YORICK - Gál Sándor: Kitágult nap - „A halált csak egyszer gyakoroljuk" (esszé)
Kitágult nap 35 jön meg az este, a maga kivédhetetlen árnyaival. Mintha bizony előtte semmi fény sem lett volna. Van ebben a ritmustalan időmúlásban valami mély szomorúság, mely egyként érinti meg a halandót teljes valójában. Ugyanakkor valami feloldást és reményt is magába foglal, hogy amit elvégeztem, azt az enyészet nem sodorja magával... Bizonytalan vagyok ugyan magamban e gondolatot illetően, de - Camus-ra utalva ismételten —, már a lehetőség is megéri a vele való foglalkozást. Mert például ha holnap is legalább annyit leszek képes teljesíteni, mint ma, akkor valamennyit előbbre jutottam a most elérhetőben. Több csend és több nyugalom kellene, meg szellemi és fizikai erő is. Mert — folyamatosan tapasztalom — ez utóbbi nélkül az előbbi se megy. így mutatja meg magát az öregség - jelzőrendszere kétfelől figyelmeztet folyamatosan minden könnyelmüs- ködésre. S erejével szinte parancsolóan jelzi a ritmusváltást, a lassúbb cselekvés szükségét. Olykor még az izmaimat is elzsibbasztja, akadályozván a munkában. Az az igazság, hogy nem szeretem ezeket a , jelzéseket”, nem szeretem a fékeket, nem szeretem azt, ami visszafog. Csakhogy elég gyakran utolér a rák utáni infernó... Ha még elhúzom két-három évig (micsoda optimizmus!) e földi nyomorúságomat, akkor - már ha van egyenesen a mennyországba röpít, ha nem is a jobbjára, de jó közel magához, a teremtő, ebből az általa rám mért itteni pokolból... Ám ha nincs mennyország, akkor a további szenvedésnek mi lesz a Jutalma”?! De ne komolytalankodjunk! A böjt ideje egyféle megtisztulás misztériumában zajlik, s minden vonatkozásban. Odakint most is suhog e tisztító áramlat legősibb hangja - a szél. „Amikor mindnyájan vétkesek leszünk - mondja Camus -, az lesz a demokrácia.” Ezt valamikor az 1950-es években írta le, nem sejtvén, hogy alig hatvan évvel később - vagyis ma -, ez a jóslat kezd beteljesülni, de nem úgy, s nem azáltal, ahogy ő gondolta, hanem az által, hogy vétkeink általában globalizálódnak. S az lesz a „demokrácia”, amikor olyan rabszolgaság következik be, amely nem korbáccsal büntet, hanem elhiteti, hogy e kor látszatvalósága a - szabadság... Mindezt azzal a jövőperspektívával és reménnyel közli, megnyugtatván az olvasót, hogy „...a rabszolgaság sem valósulhat meg máról holnapra.” Itt élve az általa elképzelt „majdanban”, igaznak látszik ez a jóslat - azzal, hogy a „máról holnapra” sokkal, de sokkal hamarabb elkövetkezett, mint ahogy Camus feltételezte. Elismerve - és beismerve - a 21. századi rabszolgalétet, azzal nyugtatom magamat e végleges tapasztalat birtokában, hogy valóban: „A halálban magunk vagyunk, a szolgaság viszont közös.” Összefoglalva, tehát: a halál pillanata — ahol „magunk vagyunk” — mégis csak elhozza számunkra a szabadságot... De ma már ezt is bizonytalannak találom... {A következő rész májusban)
