Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - YORICK - Gál Sándor: Kitágult nap - „A halált csak egyszer gyakoroljuk" (esszé)
32 Gál Sándor nagyobb feladata [...], de a halált csak egyszer gyakoroljuk, s mindnyájan tanoncok vagyunk előtte.. Azt hiszem, ezt az egészet - mármint a halált mint eseményt - minden mástól az különbözteti meg, hogy valóban csak „egyszer gyakoroljuk”. Ezzel lényegében Montaigne az elfogadást tartja méltó magatartásnak és „feladatnak”. Persze ez az „egyszeriség” olyan eretnek gondolatok irányába is elvezet, hogy a bibliai feltámadás, netán az örök élet krisztusi ígérete legalábbis megkérdőjelezhető... Ha nem tudnám, hogy Montaigne hívő embernek tartotta magát, bizony nem zárnám ki a gondolkodásnak - a továbbgondolhatóságnak - ezt az irányát sem. Mert miért is? Hiszen ugyanő tesz kételkedővé, amikor azt mondja: „Ahhoz, hogy müvem végére járjak, csak a hűség lángját kell ébren tartanom. Az igazat írom [kiemelés tőlem - G. S.], ha nem mondok is el mindent, csak amennyit merek, és egyre többet merek, mert úgy veszem észre, szokásaink eltűrik, hogy az idős ember szabadabban és gátlástalanabban beszéljen magáról.” Ha ő mondja, ezt én is megtehetem, hiszen jóval idősebb vagyok nála - ötvenkilenc évesen halt meg s lehetek gátlástalanabb is, ha úgy tetszik, „életünk legnagyobb feladatáról” gondolkodva. Mert én meg úgy látom, hogy a halálomat is nekem kell megélnem, ami ugye a létezés legnagyobb ellentmondása és — igazsága! Kicsit eltávolodva - de csak egy kicsit! - az elmenés, vagy az elmúlás feletti töprengések ámyéktalan, fekete köreitől, mert megőrzendőnek találom ezt a kicsike tényt: a Riportok és interjúk maradék részének a számítógépbe táplálását befejeztem. Gyakorlatilag így legalább egy év előnyre tettem szert, amit a tavalyi évutón még szinte elképzelhetetlennek tartottam... Ami ezen túl írás készen van, vagy készül, nos, annak sorsa az előzőekben leírtak egyenes függvénye, s így az iméntiek amazokhoz kapcsolódva jelentik napjaim folytatását és gondolkodásom irányát. De vissza azokhoz a kétségeimhez és kérdéseimhez, amelyektől csak nehezen tudok szabadulni. Ám talán pontosabb, ha azt mondom, hogy nem is akarok tőlük megszabadulni. Mert hisz mi értelme volna igyekezetemnek egy elkerülhetetlen, végső realitással szemben?! Inkább tennivalóim sora mentén ezeket a kérdéseket kellene - elsősorban versben - világos rendbe állítani, elfogadható nyelven, elfogadható szinten és kikerülhetetlen méltósággal. Évtizedeken át az a gondolat élt bennem — azt erősítettem magamban —, hogy nem félek a haláltól. De ez tarthatatlan! Mert mindenki fél a haláltól... S azt hiszem, ennek bevallása adja - mondjuk a költészetben - az elmúlás méltóságát. Mert a halál a gondolkodó embert is megrettenti, míg az elmúlás a nyugalom békéjét kínálja. Ahogy ezt most leírtam, elővillant az 1960-as évekből az Irodalmi Szemlében megjelent versem két sora: „nem félek a haláltól, mert az élettől se félek.” Annak idején egy nagyon szép egyetemista lány - akibe persze fülig szerelmes voltam -, azt kérdezte: „Te tényleg nem félsz a haláltól?” „Nem!” - jelentettem ki határozottan. S akkor tényleg nem féltem...
