Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - IRODALMI SZEMLE - Száz Pál: Mitvanmittenni (novella)
14 Száz Pál Ha nem, hát nem - gondolta, ahogy átért az úton, még ellenőrizte: tényleg nem. De minek is lőttek - a semminek? Pedig most a szavak, szavak, rizsa, rizsa is elég lett volna - az léptet a tettek zsenge mezejére. A test, a test, a test, elég lett volna - szálljon a szellem, mint éjjeli lepke, ahová és amire jólesik, az ág a lényeg. Avagy a vessző. Most, hogy befordult a sarkon, már a kívánás kéjes-kénes lángjában égett, egy diszkréten rendetlen legénylakásban - a mosogatóban a borospohár aljába száradt vör- heny, újságok, állott kávé, hamutál, ruhák, de koszos gatyák nélkül - járt, le lett teper- ve egy széttúrt ágyon, majd jött az elsötétülés, a test saját nyelvét kezdte használni, s a szellem felszabadulva bolyong, míg az automatizmus vadul törekszik célja felé. Leült a fák alá a korlátra, zavarodottan matatott a retiküljében. Nem lenne szabad, árt a hangodnak. Még nem lehet messze. Ment volna rögvest, de persze nem mozdult. Mit van mit tenni, ha már így felspanolták. Ki kell takarítani — és mosni is kell. Rágyújtott, szívta a cigit, egyre egykedvübben, nézett a Duna felé meg a munkásokat a hídon, a nap kifáradva, komótosan készülődött a lemenéshez. Kaparta a torkát, végül már nem is esett jól. Csak félig szívta el. Ledobta a földre, eltaposta, majd elindult a kulcsait keresgélve. Útközben újra szólt szíve helyéhez a lány: Ha valaki lejönne ide hozzám, valaki, kinek énekét a kövek is könnyezik, ki Cerberost altat, kőszívet hat meg, tán lecsendesítené a marcona fúriákat is. A bősz bacchánsnők szelíd nimphákká változnának. S ki tudja, tán nem nézne rám, nem követelném, hogy nézzen rám, tán nem kellene csak szellemét éreznem, s keze helyett a szerelmét nyújtaná. De annak hiányában mitvanmitteni.
