Irodalmi Szemle, 2012
2012/3 - IRODALMI SZEMLE - Száz Pál: Mitvanmittenni (novella)
SZÁZ PÁL Mitvanmittenni Euridice lépett ki, jött, persze Orpheus híján. Kata már várta az Opera előtt. A Liszt Ferenc térig csak mondta a magáét, áradozott, hogy milyen tök jó minden, aztán végre lehorgonyoztak egy embermen- tesebb teraszon. Ő inkább a próbákról beszélt. A pipiskedő, díváskodó kolleginákról, elmebeteg rendezőkről, új pletykákról, hisztériákról - épp csak említőlegesen érintve a sikertelen, vagy egy-napig-sikeres randikat, s kerülve a lelkizést. Kata tudta, hogy el van terelve a figyelme, nem forszírozta hát tovább a dolgot. Nincs mélybemerülés, alászállás, Charon ma szabadságol. A harmadik poharat kivégezve a csacsogás is befejeződött. Katának mennie kellett. Együtt indultak a villamosmegállóhoz, a személyes témát látszólag kimerítve, színházakról, politikáról és egyebekről beszélve. Nem kellett soká várni; Kata, aki az ellenkező irányba ment, búcsúzott, és elvitte a villamos. A retiküljét már égette a felbontatlan dohány, egy pillanatig arra gondolt, átfut az út túlfelére, leül a padra, és áldozik a kéjes bűnnel Dionysos oltárán. Aztán meggyőzte magát, hogy sokkal jobban esik majd otthon, a nap végén, végignyúlva a kanapén, mondjuk Vivaldit vagy Scarlattit hallgatva, mélyre szívni a füstöt, önelégülten fújni nagy felhőkbe. Megjött a villamos, persze tömött volt, az emberek egymás szájában, seggében, összezsugorodni próbálva, tekeredve, csavarodva, mint a nyüvek a halász dobozában. Hülyepicsázott egy sort magában, mert egy madám - aki hátulról 20, elölről 70 volt - hátába nyomta a táskáját, attól félve, hogy nem fér fel. De hát láthatóan nem volt hova menni, nem volt mit tenni. Ám a kitartás utóbb meghozza a várt eredményt, a nyakasság meg inkább előbb. Cserébe legalább - akaratlanul bár — megtaposta a lábát, s ez persze keresetlen örömmel töltötte el. Kapaszkodni se volt hova, ott toporgott az ajtónál, arasznyira a kedves hölgy nyakszirtje fölött. Hajlakkszaga volt. Az ajtó végre bezáródott, mindenki az üvegre nyomult, szemközt egy pasi megfordult, hátát az ajtónak támasztotta. Indulás - mindenki megdől; menés - mindenki kiegyenesedik. Kapaszkodni sem lehet normálisan, kapaszkodni, itt, ahol naponta nyolcszázan, mindenféle emberek, minden négyzetcentinyi fogódzót százszor végigmatatnak. Bezzeg télen - akkor legalább van kesztyű. Az emberek egymás nyakába lihegnek, büdös van, izzadnak, köhögnek, prüszkölnek, jönnek a testükkel, nekem jönnek. Legszívesebben bezárult volna, mint egy kagyló, vagy este a tulipánok. Látta - noha nem nézett oda -, hogy a pasi, szemben, aki az ajtónak támaszkodott, végigbámul rajta. Ez volt mindennek a teteje. Megfeszült a hasfala, és akaratlanul is kihúzta magát, mintha a színpadon lenne; nézett ki a lukakon, ahol éppen nem volt valakinek valamije, ahol ki lehetett látni, bambán nézni az utca szeletét. A srác megint nézte. Végigfutott rajta valami. Ez idegesítette. A bor kellemes
