Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - OLVASÓ - Szilágyi Zsófia: „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt" (tanulmány)
.Móricz Zsigmondnak novella-agya volt” 85 „Móricz Zsigmond szememben ma is a Hét krajcár írója. Ez a hét krajcár, mellyel elindult, jelkép: az ő öröksége. Mindegyik krajcár jellemző írói elhivatottságára. Néhányat a gépfiókban lelt, a munka oltárszekrényében, egyet valahol elrejtve az üveges almáriom belső zugában, ahol a múlt emlékeit, az ereklyéket őrzik, kettőt az édesapjánál és édesanyjánál, az őseinél, akiktől származik, s az utolsót, a legértékesebbet egy koldustól kapta, egy magyar koldustól, aki poros országútjainkon reménytelenül ballag, a szenvedők szenvedőjétől, akinek cserébe érte, ezért az egy krajcárért, mindörökre odaadta szívét és szavát. Idők során sokat gondolkodtam erről. A csodálatos mese jelentősége folyton-folyvást nőtt. Az az ütött- kopott szoba, melyben megtörtént, egyre szélesedett, tágult, mélyült, s most úgy rémlik, már akkora, mint ez az ország, és az a halovány anya, aki mártírmosollyal figyeli fiát, a játszót és harcolót, a tréfázót és élőt, őt, aki kincset keres ott, ahol oly kevés a kincs, mindnyájunk közös édesanyja.” A Hét krajcárról tehát azt gondolom, nem önértéke miatt lett ennyire fontos szöveg - bár kétségtelenül meg lehet mutatni rajta keresztül a szegénység irodalomba emelésének lehetőségeit, fel lehet rá hívni a figyelmet, miként lép párbeszédbe a mese műfajával, mégis: már Móricznak a pályakezdő korszakából is vannak nála sokkal összetettebben megformált, izgalmasabb novellák. Ilyen például a Csipkés Komárominé, amelyet azonban, erős erotikussága miatt, kétségtelenül nehezebb gyerekekkel együtt elemezni. De nem tartom meglepőnek, hogy a Hét krajcár miatti elragadtatásukról beszámoló lelkes író-kortársakkal szemben a későbbi kollégák már nem lelkesedtek egyöntetűen - a néprajzos-szociográfus író, Csalog Zsolt például ezt írta az Alföld 1979. júliusi, Móricz 100. születésnapjára megjelent ünnepi számban: „A Hét krajcárt anyák napi giccsnek tartom (nem véletlen, hogy úgy belopta magát minden magyar iskolai tanterv szíve közepébe).” A Szegény emberek esetében viszont, bár a szövegnek ugyancsak nagy hatása volt a megjelenése idején, nem kell 1916-ba képzelnünk magunkat, hogy a szöveg egyszerre letaglózó és vádló erejét megérezzük, ahogy ahhoz sem, hogy elá- muljunk a szöveg magas szintű megformáltságán. Megrendítő ugyan az a történet, amelyet Miklós Jenő idéz fel, aki a trencséni hadikórház szalmazsákján fekve olvasta fel az elbeszélést egy öreg szanitécnek (a férfi végighallgatta a Szegény embereket, nyöszörgő sebesültek és haldoklók között, majd Isten áldását kérte a szerzőjére), ahogy az is érdekes, hogy Karinthy Frigyes, Fenyő Miksa véleményéhez csatlakozva, arra buzdít, hogy Móricz kapjon Nobel-békedijat ezért az elbeszélésért (mindkét írás a Nyugat 1924. 4-es, teljes egészében Móricznak szentelt számában jelent meg) - az elbeszélést mégsem csak az első világháborúra vonatkoztatva lehet olvasni. Szerbhorváth György például Szegény, szegény emberek címmel 2010-ben a vajdasági Kishegyesen történt, a délszláv háborút követő poszttraumás stressz-szindrómával összefüggésbe hozható gyilkosságról írt, és megjegyezte, hogy a horvát, bosnyák, szerb írók előszeretettel nyúlnak ugyan a háborúból hazatérő, a látszólag békés hátországban gyilkoló katona témájához, ő
