Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - OLVASÓ - Szilágyi Zsófia: „Móricz Zsigmondnak novella-agya volt" (tanulmány)
82 Szilágyi Zsófia nalizálódása, különösen az első világháború kitöréséig tartó időszakban lehetett egészen jól megélni az irodalomból (a trianoni határok, majd az 1920-as évekbeli gazdasági válság erősen leszűkítette az irodalmi piacot) - ehhez viszont sokat és rendszeresen kellett írni a különféle sajtótermékekbe, amelyek, a maiakkal ellentétben, szívesen közöltek szépirodalmat. És Móricz, pályája kezdetétől, írt is folyamatosan - a fejezetenként közölt regényeinél is novellistaként kellett gondolkodnia, lekerekítve, önmagában is egészként elgondolva az adott folytatást. Ezért egyes regényein is érződik a „novellákból összeróttság”, ahogy Németh László fogalmazott - a novellái pedig sokszor elmossák a műfaji határokat, hiszen a klasszikus műfaji szabályoknak megfelelő novellái mellett (mint a Hét krajcár), vannak hosszabb elbeszélései is (ilyen a Szegény emberek). A Barbárokat már a regényekhez hasonlóan fejezetekre osztotta, az 1918-as Szerelmes levél pedig azzal is megmutatja műfaji besorolhatatlanságát, hogy hol a kisregények, hol a novellák között találhatjuk meg a Móricz-kiadásokban. Miközben a novellaírásnak kétségtelenül volt - és van - gyakorlati, egzisztenciális oka is, arról se feledkezzünk meg, miért lehet íróilag izgalmas ez a műfaj. A novella az epikus műfajok közül a leginkább „lírai” - de ezen ne szép vagy szépelgő leírásokat értsünk, hanem a szöveg versekére emlékeztető megformáltságát, a tagolás, a hangzás, a motívumok jelentőségét. Egy novellában sokkal kevesebb a „mellébeszélés”, az üresjárat, a különösebb súllyal nem rendelkező, díszítő jelző vagy a hosszas jellemzés. Móricz maga számos novellájának „magjához” az utcán, a vonaton, jegyzetfüzettel a kezében jutott hozzá, egy-egy müvet egy megfigyelt alak külsejének egyetlen momentumából vagy akár egy jellegzetes szóbeli megnyilvánulásából bontva ki. Egy novella tömören mutat meg egyetlen sorsot, vagy egy hős életének fordulópontját, benne a cselekmény ugyanúgy nem választható el az elmondás módjától vagy a nyelvi megformáltságtól, mint egy jó versben. És ezért is alkalmas egy novellaszöveg arra különösképpen, hogy megmutassuk rajta keresztül, miként érdemes (jó) prózát olvasni. De miért is fontos azon elgondolkodni mégis, hogy eredetileg milyen kontextusban, hol, mikor jelent meg egy novella? Hiszen mondhatnánk azt is, semmi más nem számít, csak az olvasó és a szöveg találkozása, és egy mü kizárólag akkor erős, ha minden további magyarázat, a keletkezési körülmények ismerete nélkül is megszólít minket. Miközben viszont ezt mondjuk, sokszor akaratlanul is kontextusokat építünk egy-egy novella, elbeszélés köré. Hiszen egy novellát, a tanórai helyzetet leszámítva, szinte soha nem olvasunk önmagában, egy-egy szövegen hosszan elgondolkodva, ahogy ezt Örkény István kérte az egypercesekhez írt Használati utasításban - vagy folyóiratban találkozunk vele, és akkor a többi írással kapcsolódik össze bennünk, vagy egy novelláskötet -, amelynek átgondoltan megszerkesztett változatát, a novellaciklust, különösen a 20. században, regényként fogadják be sokan - darabjaként olvassuk el. De az iskolai oktatásban is (többnyire) azonnal kontextust kapunk egy-egy novellához - a Hét krajcárt például egyszerre az iroda
