Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Ardamica Zorán: Posztmodern gerle? I. (tanulmány)
Posztmodern gerle? 59 pontosíthatja mind a két, látszólag szemben álló terminust, mind pedig a szembe- helyezkedés, a különbözőség mikéntjét. A posztmodem és a „hagyományos” nemzeti paradigma a kortárs magyar irodalom két fontos, általában egymással szembehelyezkedő vonulatát alkotja. Elsősorban abban az értelemben használatosak e fogalmak egymás mellett, amely a főként ideológiai alapon fel-feléledő népi-urbánus oppozícióval írható le. Ebben az erősen leegyszerüsitett és ellentétként elhíresült változatban a posztmodem foglalja el a városias, hagyományokat nem tisztelő, kozmopolita, liberális, individualista, a népi pedig a hagyományőrző, nemzeti, keresztény-konzervatív, vidéki, kollektív stb. helyet. Az ideológiai és esztétikai szempontok keveredése azonban zavaró lehet, érdemes rávilágítani, hogy ez a profanizálás elfedi a két fogalom tagoltságát. Az 1945 utáni népi, nemzeti jellegű, hagyományos jelzővel illethető irodalom ideológiájában nem csupán keresztény-konzervatív értékeket képviselt. Olyan kollektív értékeket is vallott, amelyek elsősorban jelentős szociális - pontatlan és sokszor félreértelmezett kifejezéssel: baloldali - érzékenységet is tükröztek. Poétikáját, beszédmódjait, eszközeit tekintve ez az irodalom szintén tagolt volt. Németh Lászlónál például a lélektaniság, az alakrajz, Illyésnél a szociografikus látásmód és a korkritika, Sütő Andrásnál az emlékezés, a valóságrajz, a regionalizmus, Nagy Lászlónál a „tiszta forrás”-ra alapozó „társas emberi autonómia” (Kulcsár Szabó Ernő kifejezése), Csoóri Sándornál a hagyomány és identitástudat kérdései dominálnak az életművek alakulásában, miközben egy-egy életmű szintén dinamikus fejlődésen, változásokon esik át. A paradigma alkotóinak leginkább képviseleti szerepfelfogása közös, míg a posztmodern, illetve annak egy, tájainkon dominánsnak látszó vonulata ezt a fajta elkötelezett képviseletiséget nagyjából - de nem teljesen - elveti. Szlovákiai magyar irodalmi viszonylatban például a realizmus és a realizmust elutasító, időben és esztétikailag „meghaladó” oppozícióra látszik szűkülni ez a sok tekintetben generációs probléma. A háború után a Felvidék magyar irodalmában egyértelműen a sematizmus és az azt váltó - több szerzőnél nem váltó - realizmus dominál mind a líra, mind a próza területén. Mivel a realizmus Csehszlovákiában sokkal tovább volt művészeti „államvallás”, mint például Magyarországon, egyrészt más esztétikai irányok csak később és nagy ellenállásba ütközve jelenhettek meg, másrészt ez a realizmus sem reflektálhatott a világirodalom időszerűbb (új)realizmusformáira, s elsekélyesedett, vonalassá vált. Ez is okozza, hogy szlovákiai magyar relációban a líra az 1960-1970-es évektől, a próza az 1980-as évektől a realizmus és a kollektív ideológiának nem a megújítását, hanem egyfajta leváltását eredményezte. Vagyis nem egyszerű szembehelyezkedésről van szó. A posztmodern körül már-már „fogalmi káosz” (Szirák Péter) uralkodik. A fentebb sorolt jellemzők ellenére, illetve azok alapján a posztmodern mégis „eltérő stratégiák” gyűjtőneve. Lehetetlen is a vitán felüli szöveg- és szerzőbesorolás. Paul Hoover szerint a beatköltők is ide tartoznak, Brian McHale szerint a nouveau roman
