Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Csanda Gábor: Tágabb hazám - e sötét víz, e hullámtalan bánat (esszé)
56 Csanda Gábor mus által szentesített narratívákat. Ami, tekintve, hogy emigránsokról szól, nemzetekről és politikákról, honvágyról és idegenségről, őshonosokról és bevándorlókról, hazátlanokról és otthontalanokról, vendégmunkásokról, nincstelenekről és kiszolgáltatottakról, nem kis teljesítmény. Nem ironikus, mint Anatole France, idézi némi éllel a cseh fülszöveg a budapesti Vasárnapban megjelent recenzió megállapítását - s e tény nemcsak megerősíthető, hanem a regény további nagy-nagy hozadéka. Bár cselekménye ide-oda kanyarog, alig történik valami a regényben. Még annyi se, mint A varázshegyben. A halászó macska utcája (Rue du Chat-qui-Pqche) azzal, hogy Párizs egy kis sikátora, képes ugyanolyan különös tégelyként szolgálni, mint nagy elődjének magaslati szanatóriuma. Szereplőit is hasonló láz gyötri, nem a tüdőbeteg láza, hanem az emigráns sóvárgása. S ezek közt is akad mindenféle szerzet, az orosz bankártól a litván kommunistáig, a szociáldemokratától az anarchistáig: leginkább az ő vitáikat követhetjük. Meg a Magyarországot az 1920-as években Párizsra felcserélő családéit. A regény e családról szól, mely kétszer próbál kitömi a szerencsétlen emigránslétből: előbb egy jobbnak remélt továbbvándorlással Argentínába, amely nagyon balszerencsésre sikerül, végül egy visszatéréssel Magyarországra, amely teljes kudarccal végződik. Marad Párizs, amely nem jó, de még mindig jobb, mint bármi más. Itt élnek a franciák között, évtizedek óta itt élnek, és soha nem válnak velük eggyé: „cizí telo v cizím tele”, idegen test az idegen testben. Életüknek visz- szavágták a szárnyát, „život je pouhé zdání, kópie toho, k čemu se skutečné zrodili”, életük csak látszat, másolata annak, amire valóban születtek. Az emigráns idegen a franciák közt, s a németet, a finnt, a litvánt, a lengyelt és a magyart sem köti össze semmi, csak az emigránslét, meg a honvágy. A honvágy, mely olyan szorongató érzés, mint az előre nem jelezhető földrengés váratlan megsejtése a test sejtjeiben, „podzemní šum”, föld alatti zúgás, a honvágy, mint veleszületett kór, a honvágy, mint szívzörej. S végül a döbbenet: az embernek otthon is honvágya van. Párizsban van, Párizsban volt, Párizsban lehet valami. Van benne láz, és van benne szabadság. Legalább így képzelem el Földes Jolán regénye alapján a múlt század harmincas éveinek Párizsát. És e láz és szabadság közt bizonyos rend: „pudová a dobrovolná kázeň”, ösztönös és önkéntes fegyelem. Aztán lehet, hogy nincs így. Lehet, hogy sosem volt így, hogy Földes Jolán regényéből is csak én olvastam ezt ki. Hogy tokot vettem, a vonó én voltam. Utánajárni már nem tudok, mert mihelyt elolvastam, elajándékoztam a könyvet. Előtte még kiírtam magamnak egy mondatát a 36. oldalról; ebben arról van szó, miként melegítheti meg az ember Párizsban télen az utcán az elgémberedett kezét: a kávéházak elkerítetlen teraszán álló kokszkályhák fölött. Persze, nem valószínű, hogy valaha is eljutok a Szajna partjára, bár derűlátó ember vagyok. Szerkesztői énem azt mondja, hogy nem. Mert a szerkesztő, noha szintén derűlátó fajzat, józan is: ahogy a szövegekkel, az életével is gazdálkodnia kell; a szerkesztő oszt és szoroz, szortíroz és spájzol, spekulál és kalkulál, s miként a halogató és hitegető szerzőn, úgy a halogató és hitegető embermagán is átlát és túllát. Egyezkedik, persze. S akkor még a Svratka partjára akár
