Irodalmi Szemle, 2012
2012/2 - SAJÁTOSSÁGOK, IDENTITÁS - Melihov, Alekszandr: Új Gogolok (esszé, Gyürky Katalin fordítása)
46 Alekszandr Melihov düségéről. Ezért Gogol sokáig élt abban a naiv hitben, hogy amikor a sikkasztást, a megvesztegethetőséget és az erőszakot ostorozza, segíti a hatalmat és a népet abban, hogy majd egy káprázatos közös jövőben részesüljenek. És amikor a Revizorát a fennálló rend oldaláról Oroszországgal szembeni rágalomnak minősitették, a rend ellenfelei viszont épp fordítva, az ugyanarról az Oroszországról szóló keserű igazságként nagyon is nagyra értékelték, Gogol mélyen megrendült. Később még próbálta bizonygatni, hogy nem embereket, hanem sajátos hibákat ábrázolt, hogy az orosz birodalom állami felépítménye nem igényel semmilyen radikális átalakítást, elég, ha a csinovnyikoktól a magánszemélyekig minden alattvaló a legjobban végzi a rábízott feladatát, könyve, a Válogatott helyek barátaimmal folytatott levelezésemből című, ahol mindezt hirdeti, mégis főleg gúnyt és megvetést hozott a fejére. Mindez tökéletesen ismert mindazok számára, akiket ez érdekel, sőt még részben azok számára is, akiket ez nem foglalkoztat. Kevésbé ismert Gogol Zsu- kovszkijhoz írott levele, amelyben a kiváló szatíraíró - mintegy a harmóniára törekedve - ezt ismételgeti: „A művészet az élettel való megbékélés.” És Gogolnak nyilván teljes mértékben igaza van, amikor arra a következtetésre jut, hogy az ember abban az esetben, hogyha önmagát szépnek és jelentősnek, nem pedig sajnálatra méltónak és lenézett embernek látja, alighanem az összes nehézségével és hiányosságával képes kibékülni. De ez a művészet segítsége nélkül szinte senkinek sem sikerülhet... Miközben olyan emberekkel foglalkoztam, akik megpróbáltak önként véget vetni az életüknek, lassanként rájöttem, hogy kevés szörnyűbb dolog van a világon az arra való képességünknél, hogy önmagunk törjük ketté az élet iránti vágyunkat: amikor a boldogtalanságunk a megaláztatásunkkal karöltve semmisít meg bennünket. A társadalom felőli megaláztatások elsősorban azért hagynak olyan fájdalmas sebeket bennünk, hogy a megaláztatásnak e fajtája kapcsán ébredjünk rá a világmindenségben fennálló megaláztatásunkra. És amikor belátjuk, hogy ebben a végtelenül hatalmas és végtelenül közömbös kozmoszban mennyire szánalmasak, mulandók és gyámoltalanok vagyunk, nem létezik olyan karcolás, amely ne lenne képes elpusztítani bennünket. Ahhoz hasonlóan, ahogy ezer és ezer mikroba pusztít, és ellenük csak az immunrendszerünk nyújt védelmet, ugyanúgy az öngyilkossághoz is ezer és ezer ok vezet, és csak egy véd meg tőle - a fantáziánk. Azaz egy olyan illúziórendszer, amely arra szolgál, hogy magunkat szépnek és jelentősnek érezzük. Általában ez a rendszer a kultúránk részeként kollektív és örökölhető szokott lenni, vagyis csak néhány őrült képes hinni a saját, és nem valaki más meséiben. És bár a gyilkolás képességével csak különleges bűnözők rendelkeznek, mégis, a nemzeti ábrándképek megalázása miatt szinte mindenki képes lenne ölni (vagy legalábbis szemet hunyni afelett, amikor ezt mások megteszik): a megvalósíthatatlan ábrándjainkban, az illúzióinkban rejlik a legfőbb nemzeti vagyonunk, azok megőrzése így korántsem pusztán komfortérzet kérdése, hanem szó szerint élet-halál kérdés.
