Irodalmi Szemle, 2012

2012/2 - IRODALMI SZEMLE - Berger, Timo: Kafka és én (novella, Aich Péter fordítása)

Kafka és én

33

„Persze, hogy létezik, de előbb valamit el kell veszítenünk, hogy ezt megtudjuk”, mondta André.

„A szabadságot?” - nem tudtam, hova akar kilyukadni.

„Is”, mondta. „De azt csak úgy magától is elveszítjük.” Testi változásokról van szó, a test és a lélek összefüggéséről, tehát visszaható pszichoszomatikus effektusokról, amelyek a szerelmi képességeket aktivizálják. „Kafkánál a kavics volt az, nálad valami más lesz, de ép bőrrel nem úszód meg, barátocskám.”

„Mit fogsz most csinálni?”, kérdeztem.

„Visszamegyek Steglitzbe. És egy ideig nem jövök vissza.”

„Mire gondolsz?”, kérdeztem.

„Úgy lesz, ahogy mondtam”, felelte André. Végül egészen egyszerű volt, mesélte: a két moldáviainak a saját lakását ajánlotta föl cserére. Eleinte nem akartak belemenni, Dimitrij arra gondolt, valami turpisság lesz a dologban. Ám amikor André csinos lakását megnézték, ezzel ellentétben viszont az övéké mindenütt penészes, a sarkokban és a fürdőszobában, a nyirkos törülközők mögött... Nem, az ajánlatot nem fogadhatják el, kérette magát még mindig Dimitrij. Az ő lakásuk elcse- rélhetetlen állapotban van, ezt be kell látnia, ezt el kell ismernie, azt mégsem lehet. De igen, igen, André megpróbálta őt meggyőzni, és azt állította, az ott náluk nem is a gomba spórája, hanem Kafka lehelete, amely még mindig a fal minden pórusából árad. O, André, majd renováltatja, rendben van minden, csak csomagolják össze minél előbb a holmijukat. És, egyébként, egészségünkre, mondta André, és egy palack Grasnówskát halászott ki a kabátzsebéből. Büszkén egy félliterest, szalmaszárral. Dimitrij hitetlenkedve rázta a fejét, hát nem bánom, így aztán, André szerint, a vodkás- palackkal a száján, beadta a derekát. A másik már régen a bőröndöket csomagolta.

André a legutóbbi fejleményekkel, úgy látszott, teljesen elégedett volt. A telefonban arról lelkendezett, hogy végre sikerült visszaállítania a lakás eredeti berendezését, ami hihetetlen sok pénzébe került, és nyakába kellett vennie az egész várost, hiszen én is tudom, a zsibárusok jól becsapják az embert, amint észreveszik, hogy valaki valami konkrét dolgot keres, de most végre minden megint úgy van, ahogy azt Kafka Brod barátjának egy levelében megírta: egy szűk ágy, egy apró íróasztal a sarokban, egy szék, és a fal mellett polcok, polcok - könyvek nélkül.

Ezek után sokáig semmit sem hallottam Andréról. Nem telefonált. Még lehetetlen időben sem. Néhány hét után, bevallom, egy kissé nyugtalan lettem. Többször azon kaptam magam, hogy a számot, amelyet az utolsó telefonbeszélgetésünkkor fölírtam, föltárcsáztam. Eleinte csak egyet-kettőt hagytam csörögni, mert nem akartam sem Andrénak, sem önmagámnak bevallani, hogy hiányzik. Barátságunk azon a kimondatlan egyezségen alapult, hogy mindennemű szentimentalitástól és nosztalgiától távol tartjuk. Andrét csupán a készülékhez akartam csalogatni, akkor talán majd magától is eszébe jut, hogy fölhívjon. Ám André nem adott semmilyen életjelet magáról. Később tovább hagytam csörögni a telefont. De akkor sem vette föl soha senki.