Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Szöveg által, homályosan (Tőzsér Árpád: Faustus Pozsonyban)
86 SZEMLE szült, így óhatatlanul sok ismétlődéssel találkozunk, nemcsak a kérdezők, hanem a válaszadó részéről is, ami egy idő után meglehetősen fárasztóvá teszi az olvasást. Igazán kihagyhatta volna a kötet szerkesztője például a blokk utolsó előtti szövegét, amely szinte szóról szóra azonos egy korábbi Szepesi Dóra-interjúval. Mindazonáltal ezekből az interjúkból szinte mindent (?) megtudhatunk róla, mi foglalkoztatta Tőzsér Árpádot a hetvenötödik születésnapja környékén; az egyik legmeg- hökkentőbb adat például arról szól, Tőzsér nagyregényt készül írni! „Szeretnék egy hosszú-hosszú regényt írni. És be is fejezni. De komolyan! Szeretném az érzelmeket, a szenvedélyeket az értelem, a gondolat távolságtartásával megírni. Azt hiszem, erre fiatal ember nem képes. Az idősebbek közül is csak az, aki későn ért be, későn lett szerelmes, későn nősült, későn alapított (vagy nem ala- pított) családot, de aztán hirtelen megöregedett, s következésképpen összeért benne az érzelem és az értelem. A világirodalomban ilyen író volt Stendhal. Se előtte, se utána nem tudok hasonlóról. Megérné a kísérletet: megírni a huszadik század Vörös és feketé]éi. De Stendhal csak néhány évig írta a magáét, én legalább húsz évig szeretném írni az enyémet, kilencvenöt éves koromban akarom befejezni, teljes szellemi és fizikai fegyverzetben” (A hiányzó karácsonyi angyalról. A 75 éves Tőzsér Árpáddal Molnár Judit beszélget, 166.). Vajon tényleg komolyan gondolta ezt Tőzsér Árpád, vagy csak az iróniára való érzékünket tette próbára? Talán húsz év múlva kiderül. Felvetődik mindenesetre a kérdés: milyen stílust használhatna a regényíró Tőzsér? Vajon korai esszéinek gördülékeny, finoman intellektuális hangját venné elő, vagy inkább időskori naplóinak, jegyzeteinek kulturális utalásoktól hemzsegő, tudós nyelvét? A Faustus Pozsonyban szövegeiben ez utóbbi dominál, csakúgy, mint az időskori Tőzsér-versek többségében. Míg a versekben azonban szigorú rendet tart a fonna, ezekben a publicisztikai jellegű írásokban, esszékben, jegyzetekben gyakran valamiféle túlmagyarázásba süppedünk, ami olykor nehézkessé teszi a nyelvet, a modorosság szélére sodorva, és megszakítja a lendületet. Amikor azonban a lendület töretlen, azokat a sziporkázó Tőzsér-szövegeket kapjuk, amelyek igazi szellemi kihívást jelentenek. Az első két rész - kritikák, könyvismertetők, illetve laudációk, köszöntők - nem annyira a filozófus, mint inkább az irodalomkritikus és -történész Tőzsér művei, amelyek rendkívül tágas horizontokat nyitnak meg előttünk: nemcsak a szlovákiai magyar irodalom egy-egy fejezetének kikezdhetetlenül pontos és érzékletes leírását kapjuk, illetve ismert és kevésbé ismert életekbe és életművekbe nyerhetünk betekintést, hanem Tőzsér a kortárs irodalom újdonságaira is lelkesen és érzékenyen hívja fel a figyelmünket. S persze elő-előbújik belőle a hamisítatlan szépíró is, a legizgalmasabb módon talán az Esterházy Pétert köszöntő kis remekében. Az utolsó előtti blokk megint újfajta szemléletet ígér: itt elsősorban a nyelven keresztül vizsgálódunk, legyen szó épp szlovákiai magyar helységnevekről, Oravecz Imre prózájáról, összekevert szólásokról, Magyarország nevéről, a világszabadságról, a fogyasztói társadalom emberének erkölcsi elbizonytalanodásáról vagy éppen a Himnusz szórendjéről. Ezek a szövegek a kötet legizgalmasabbjai kö
