Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALOM,TÖRTÉNET - Szitár Katalin: Krúdy lírai prózájának értelmezéséhez II. (tanulmány)
78 Szitár Katalin mináns szerepet játszani. Az asszony mintegy hangját bocsátja maga elé, amikor Szindbádot fogadja: „Férjemet keresi? - mondta egy kellemes, mély hang egy függöny mögül” (47.). Igen fontos szerepet kap itt a hang: a személy mint szemléleti forma (kép) rejtve marad, azaz ki van iktatva a látás (vizuális és képzeleti reprezentáció) minden formája. Mint korábban Lenke írására, most hangjára figyel Szindbád, olyannyira, hogy önmaga „csöndesen, összeszorított ajakkal nézte” (47.) az asszonyt, aki maga is „csöndesen elhalványodott” (47.). Szindbád viselkedésének a szótlanság a kiemelt eleme: „Még mindig nem szólt” (47.). A hang jelentéstelítettsége magasabb, mint a beszédé: Lenke, miközben önmagát látványként azonosítja, valójában mégis Szindbád hangjára várt: „Csak azt hittem, [...] Vagy talán mond valamit, ami megnyugtat, megvigasztal, mielőtt végképpen elmenne, és többé sohasem lássam. Valamikor nagyon hittem önnek, és a hangjában volt valami, ami lecsillapított, és boldoggá tett, ha szomorú voltam” (49.). A hang megnyugtat, míg a kép szomorúvá tesz. A hang boldogít, a kép kiábrándít. Azt kell mondanunk: Lenke valóban arra a Szindbádra várt, aki „mesélne” neki, azaz hangjával megnyugtatná, ugyanis leválasztaná őt saját szemléleti képéről, melytől ő maga nem képes elszakadni. A nő külső szépsége már nem létezik, csak mint álarc (púder, parfüm) vagy mint illúzió (képzelgés) állítható elő. Az új találkozásnak a hangok találkozásának kellett volna lennie: Szindbád azt hitte, az asszony „el akar mondani valamit”, Lenke szintén azt várta, hogy Szindbád „talán mond valamit”. A szóra való beállítódás, az arra való várakozás teremti az emlékezést, az emlékező elbeszélés bemenetén így valóban a szó, sőt a hang áll. De hozzá kell tennünk: nem a kész, rögzült jelentéssel bíró szó, nem is a hangutánzás valamely formája, hanem a hang mint jelentéssel telítődni kész, keletkező jel és a szó, melynek referenciája és hangja széjjelválnak. Az emlékezést - e novella alapján - úgy is meghatározhatjuk, mint a szó hangalakká való felbomlását, referenciális vagy deiktikus jelentésének elvesztését. A L-e-n-k-e hangalak utáltja nem az „egyik magyar Bovaryné”, hanem mindazok az érzetek, amelyeket a hangalak előhív: az ismeretlen- ség titka, a lenge finomság, a kellemes hang. Ezekből nem épül újra a szemléleti kép, a szöveg egy Szindbád-„mesévé” alakítja át Lenkét. A „mese” azonban nem hazugság. Az élettől a költészetig, az eseménytől annak költői újraalkotásáig tartó utat járja be. Ennek pedig igazságtartalma van, amennyiben az eleven élettapasztalatot teszi át a költői nyelv világába, megszabadítva azt sablonoktól, kliséktől, illúzióktól. A szépséget ezért nem is utalhatjuk a látvány keltette illúzió(k) körébe. A „szép” inkább az ideális forma, melynek megtalálása nemcsak a szem, hanem a szív dolga is: „titkon és igazán csak az idegen, eljövendő nőket kereste a szemével, a szívével.”18 Szindbád az - elbeszélésalkotó - lírai beszéd alanyaként van ábrázolva. Inkább „beszélő”, mint jellem, azaz inkább egy jellegzetes narratív viselkedés alanya, mint bármilyen történeté. Beszédét a narráció a „mese” műfajával jelöli, melyet a költői szövegalkotás kiindulópontjaként kell értelmeznünk: nem referenciális, mégis a létre vonatkozó — sőt: az életet fenntartó - beszéd, akár az
