Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai 3. (regényrészlet)
32 Duba Gyula tudata töretlen és szellemisége termékeny lehet. Zártsága ellenére is teljes értékűen gondolkodik. Új létével nem tud mit kezdeni, gondoltam, ellentmond minden eddigi helyzetének. Mintha nem ő, és mégis ő lenne! Kényelmes, magas támlájú zöld fotelbe ültették, hátradőlt benne, és megtámasztotta a fejét. Ebben a helyzetben maradt, figyelő s egyben visszahúzódó állapotban. Olyan érzésem támadt, mintha a tekintete képviselné jelenlétét, komoly maradt, s mégis élénkülő villanások, új fények jelennének, mintha valamilyen benső energiák élednének meg benne, ahogy a társaságot s különösen a fiatalokat nézte. Bort is ivott, poharát bal kezében tartva, majd egy asztalkára maga mellé helyezve; minden mozdulata természetesnek tűnt, mégsem volt az! S nem is azért, mert mindnyájan tudtuk, mi történt vele, hanem mert mozdulataiban volt valamilyen rejtélyes, valami különös vonás; talán nem mindenki érezte, én azonban igen. Személyes érzés is lehetett. Bennem élt barátom egész története, már megsejtettem, hogy mit tud, és hogy mennyire tragédia számára — s számunkra is -, hogy közvetlenül nem adhat hírt róla. Filozófiájának az értelme már mintha anyagiasult volna benne, bár csak sejtések és érzések támasztották alá, s ezek után nem ismerhetjük meg, sem én, sem a tudományos világ. S ez a felfoghatatlanul értékes és már közölhetetlen tudás sajátosan, mintegy kozmikus auraként vette körül. Rövidre nyírt, deresedő haját, sovány markáns arcélét, kiugró ádámcsutkáját meg a térdén nyugvó, mozdulatlan jobb kezét. Kedélyes és hangos társalgás folyik, fel alá járkálnak a fiatalok, mintha velük született ösztönük lenne a helyváltoztatás, bizonyos nyugtalanság. Bori ragyogott. Ahogy a professzor szeme is, felfénylő tekintete, ahogy figyelte. Látni valóan jól érezte magát közöttünk, nem szólt, mégis jelen volt, poharát azonban nem itta ki, már nem nyúlt hozzá. Jó lenne tudni, hogy milyen formában él benne az önuralom, hogyan alakult annak a belső ösztönnek a természete, amely a reflexeit és mozdulatait irányítja, és amit némileg bizonytalanul és leegyszerűsítve életérzésnek nevezünk! Aztán a rövid jelenet mindent megkérdőjelezett. Összekuszálta az addig kialakult képet bennem. Bár csak néhány pillanatig tartott az eset, s a többiek számára nem is volt szokatlan. Engem megrendített. Gondolataimat felülirta, és más irányba terelte. A társalgás, talán éppen Pozsonyi professzorra való tekintettel, alig egy órát tartott, bizonyára nem akarták őt fárasztani. Vagy megértésből és kíméletből készültek berekeszteni, mert nem vehet részt benne, csak szemlélődőként van ott. Boriék és a többi fiatal távozni készültek. Felöltöztek és búcsúztak. Megegyezés lehetett, a háziak sem marasztalták őket. Barátom erre nagyon figyelmes lett, nyugtalanul nézelődött, látszott, hogy feszülten várakozik. Bori és a partnere már az előszobában voltak, azt mondták, az autót a ház elé hozzák s Bori feljön a professzorért. Ez a beszélgetés az előszobában történt, a professzor valószínűleg nem hallotta. Egyre nyugtalanabb lett, némán figyelt, látszott rajta, hogy valami nagyon felizgatta, láttam, hogy alig türtőzteti magát. Indulata kiült az arcára, s az eltorzult tőle, és Pozsonyi professzor kirobbant. Felemelte bal karját, szája is megnyílt, s mintha kiabálna, felindulásában torz szótöredékeket, alaktalan hangokat hallatott, szavak torzói lehettek, értelmetlen beszédtörmelék, s közben a bal kezével fel-indultan hado
