Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Liszka József: Kremsi napló I.
26 Liszka József visszakeveredünk valahogy Kremsbe (annál is inkább tájékozódóképességünkre és a szerencsére kellett hagyatkoznunk, mivel az autótérképet most, a hagyományostól eltérően nem hagytam ugyan otthon, ám - nem tudni minő előrelátástól vezérelve - felvittem a hotelszobába, és az szépen ott is maradt). Ismeretlen, sokszor szinte kimondhatatlan nevű osztrák falvakon haladunk át (itt-ott megállva, ezt-azt fényképezve), majd Icu egy útjelző táblán meglátja, hogy alig tíz-egynébány kilométerre van Maria Langegg, az egyik legjelentősebb osztrák búcsújáró hely. No, ha már itt járunk... S megérte! Egy kis semmi falu fölé magasodó dombon van a kegytemplom, s a hozzá csatlakozó kolostor. Szép kis búcsújáró múzeummal, valóban kedves kedvesnővérek felügyelete alatt. Nota bene: a felügyelet abban áll, hogy az ember megveszi náluk a jegyet, majd elindul a folyosón a kiállítás kezdő szakaszát megtekinteni. Nagyjából öt-tíz percen belül egy kovácsoltvas ajtóhoz ér, amit a nővérek egy gombnyomással ekkorra kinyitnak (hogy honnan tudják, hogy épp akkor érünk oda? Kamerákat sehol nem látok; nyilván „odafentről” súg nekik valaki), s így lehet bejutni a tulajdonképpeni tárlathoz. Fogadalmi képek, tárgyak szép gyűjteménye, egy sor ikonográfiái csemegével. Utána még kicsit beszélgetünk velük, közlékenyek, kedvesek. Az egyik mondja, hogy holnap már jobb idő lesz. Majdnem megkérdeztem tőle, hogy ezt vajon a televízióból tudja-e vagy közvetlenül a „főnökétől”? De aztán mégsem idétlenked- tem. Most viszont nem tudtam kihagyni... Vissza Kremsbe, a Duna mellett vezető festői úton (no, itt egy kicsit azért puskáztunk, ugyanis a faluban, Maria Langeggben megláttunk egy turistatérképet, s annak tanulságai alapján folytattuk kalandozásainkat). Lényegében minden egyes parányi falucskában - a parányi jelző itt szó szerint értendő, hiszen sokuk egy-két háznál nem állt többől - érdemes megállni, mindenütt van felfedeznivaló: egy-egy kis gótikus templom, szobrok, gótikus lakóházmaradványok, miegymás. Tulajdonképpen évente el lehetne ide jönni egy hétre nyaralni (vagy őszelni), s a Wachau (egyszer, valahol - ó, az a magyarglóbusz-szemlélet! - az osztrák Dunakanyarként hallottam emlegetni) mindig más-más szegletét felfedezni! Elmenni például a Duna túlsó partján fekvő Willendorfba (a híres-neves, csecses- faros willendorfi Vénusz lelőhelyére), amelyre itt, a jobb parton egy autós pihenő tájékoztató táblája hívja fel a figyelmet. Németül és angolul meséli el a világhírű archeológiái - és művészettörténeti — szenzáció előkerülési körülményeit, egy betonfalban kialakított kör alakú nyíláson át ugyanaz a kép tárul a szemünk elé a túlparton elnyúló faluról, ami egy kinagyitott, a lelet napvilágra kerülése évében, 1908- ban készült fotón is látható. A willendorfi Vénuszt mindenki ismeri, de én legalábbis nem tudtam, hogy megtalálója magyar volt. A tájékoztató szöveg idéz ugyanis egy bizonyos Josef Szombathy nevű kutató — a bécsi Természettudományi Múzeum akkori munkatársa — 1908-as naplójából, amelyben a lelet előkerülésének szűkszavú közlése olvasható. Istenem, milyen tájékozatlan is tud lenni az ember! Aztán meg régészetet végeztem volna annak idején, vagy mi... Szóval ennek a Szombathynak is utána kell majd néznem otthon!
