Irodalmi Szemle, 2012
2012/12 - IRODALMI SZEMLE - Liszka József: Kremsi napló I.
24 Liszka József * * * Szóba jön, mert szóba hozom, hogy híres a kremsi mustár, s Icu azonnal rávágja, persze a kremžská horčica. Igen, erre sose gondoltam. Ez a tormás mustár szlovák neve, s mivel a torma szlovákul chren, valahogy a kremžská jelzőt a tormával hoztam kapcsolatba. Teljesen alaptalanul. Majd ki kell deríteni, hogy a kremsi mustár valóban a tormás mustár-e? * * * De még vissza a nap elejére, két megállónkhoz: Klostemeuburghoz és Tullnhoz! Mint mindig, most sem célirányosan utaztunk, hanem itt-ott, inkább ötletszerűen álltunk meg szemlélődni. Az imént említett két jeles helynél mindenképpen el kell időzni legalább néhány mondat erejéig. Az előbbi, Bécshez viszonylag közeli kisváros, osztrák viszonylatban központi jelentőségű kolostorával (alapítási legendája a későbbi Szent Lipóthoz, Ausztria védőszentjéhez kapcsolódik, maga a hely később egyszersmind császári rezidenciaként is szolgált). Az egész épületkomplexum területére lépve az első, ami szembetűnik (legalábbis nekem), egy óriási, hatszög alaprajzú, gótikus kőlámpás, felső részében Krisztus kínszenvedéseinek hat kiemelt jelenetével. Akárcsak egy miniatűr kálvária. Nyilvánvalóan a maga korában, a kultuszban betöltött szerepén túlmenően népművelő funkciója is lehetett. Az írástudatlan híveknek az arra illetékesek és képzettek (papok, szerzetesek) az egyes, domborműben rögzített jelenethez szóban mesélték el a megfelelő történetet. Akárcsak a vásári képmutogatók a maguk rémhistóriáit. Biblia pauperumnak, a szegények bibliájának is mondhatjuk ezt, hiszen a templomi prédikációk mellett az istenadta nép az ilyen és hasonló ábrázolások nyomán szerezte az alapvető bibliai ismereteit. Különben inkább csak amolyan rövid, szájtáti csatangolás a szinte átláthatat- lanul bonyolult beépítettségű kolostorépületek között. A telt házzal üzemelő kolostorétteremből élőzene foszlányai, főleg Lehár-melódiák kísérik utunkat. Amolyan KuK-hangulat. Leülünk egy kávéra, s megállapítjuk, hogy egyszer még ide is vissza kéne jönni. Igen, a legtöbb helyre mindig vissza kellene menni, s általában nem megyünk vissza... Mivel az autópályát mindig igyekszünk elkerülni, most is kis falvakon át, régi országutakon kanyarogva haladtunk célunk felé. Az egyik település neve ismerős volt kis szentképgyüjteményemből: Maria Gugging. Igen, ez egy búcsújáró hely! Meg is kerestük a templomot, s a német nyelvterületen való két évtizedes csa- tangolásaink során talán az első ízben találtunk zárt templomajtóra! A híres kegyhelyet nem tudtuk megnézni! Ha nagyon nyüzsögtünk volna, nyilván elő tudtunk volna keríteni egy sekrestyést vagy takarítónőt, aki kinyitotta volna, ezzel viszont nem akartuk húzni az időt. Felkaptattunk a templomhoz, körbejártuk, aztán folytattuk az utunkat Tulln - egészen pontosan: Tulln an der Donau - irányába. Amit majdnem sikerült elmellőznünk. Én már a legszívesebben a szálláshelyünkön szerettem volna lenni, noha tudtam, hogy van itt egy gyönyörű, románkori csontház,
