Irodalmi Szemle, 2012

2012/11 - SZEMLE - Vécsei Anna: Kortársunk, Mészöly (Az ablakmosó legújabb bemutatójáról)

92 SZEMLE mit kell tennie, még ha ez kettejük ese­tében ellenkező irányú kitörést is jelent. Tomi ugyanis a most már amorálisnak feltűnő álomvilágból akar szabadulni, míg Nusi pontosan oda igyekszik visz- sza: múltjának álmai és árnyai közé. Ezen a ponton Tomi kénytelen színész- kedni, eljátssza, hogy ö az, akire Nusi egyszer, fiatal korában vágyott. A ger­jesztett romantika azonban a várttal ép­pen ellenkező hatást vált ki mindkette­jükből. Először Tomi veszíti el az érdek­lődését, majd Nusi szégyenül meg ön­maga előtt. Rájönnek, hogy a legtisztes­ségesebb, ha túlesnek az egészen. A romantikus visszaemlékezésekben főszerepet játszó mólót egy ügyesen összehajtható-szétszedhető kocka lap­jaiból rakosgatja ki Nusi. Szánalmasan guggolva sürgölődik azon, hogy az em­lék (álom) darabkákat összeillessze, amíg a Férfi, aki csak egy gyors, érzéki ka­landra vágyott, leforrázva és türelmet­len haraggal állva figyeli a ttisténkedé- seit. A karakteralkotás, illetve a színész­választás esetében a rendező a házmes­ter és a házmestemé tekintetében jelen­tősen eltért az írott szövegtől. Mészöly házmestere ugyanis inkább kicsi, pipo- gya alak, mig a felesége testes, negyve­nes nő. A korkérdés, ugye, jelen esetben nem mérvadó, lévén fiatalok által létre­hozott produkcióról beszélünk, amely­nek ráadásul jót tett a fiatalházas-prob- lematika, és az, hogy egy vonzó, fiatal vetélytárs jelenléte felfokozta Anni szá­mára a veszélyt. Épp így, a házmester küllemében és mozgásában leginkább boxolóra emlékeztető alakja is érdeke­sebbé tette a Nusival közös tragédiáik­ról szóló monológját, és nevetségesebbé a felesége elcsábításakor megmutatkozó tehetetlenségét. Száz Pál rendezése finoman indul, inkább csak a néző - főleg, aki nem ol­vasta a drámát - tapogatózik még tám­pontok után. Valódi életet és humort in­kább csak a házmesterék megjelenésé­vel nyer magának. Onnantól aztán egy­re pontosabban megfogalmazott szituá­ciók, egyre ismerősebb helyzetek kerí­tik hatalmukba a nézőt. Az előadás nagy erőssége, hogy nem beszél mellé, hűen közvetít mondanivalót, humort, atmosz­férát. A színészek értik, hogy mit játsza­nak, most már csak fel kell szabadulni­uk benne, még a mostaninál is jobban. Az eleje visszatér a végén (valójában a végéből készített egy elejét is, rendező és dramaturg), vagyis visszatérünk a megszokott kerékvágásba, éppen csak minden egy kicsit rosszabb. Aztán meg­enyhülünk. És reménykedünk, hogy nem jön vissza - pedig visszajön, lega­lábbis azt ígérte. VÉCSEI ANNA

Next

/
Thumbnails
Contents