Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - SZEMLE - Vécsei Anna: Kortársunk, Mészöly (Az ablakmosó legújabb bemutatójáról)
92 SZEMLE mit kell tennie, még ha ez kettejük esetében ellenkező irányú kitörést is jelent. Tomi ugyanis a most már amorálisnak feltűnő álomvilágból akar szabadulni, míg Nusi pontosan oda igyekszik visz- sza: múltjának álmai és árnyai közé. Ezen a ponton Tomi kénytelen színész- kedni, eljátssza, hogy ö az, akire Nusi egyszer, fiatal korában vágyott. A gerjesztett romantika azonban a várttal éppen ellenkező hatást vált ki mindkettejükből. Először Tomi veszíti el az érdeklődését, majd Nusi szégyenül meg önmaga előtt. Rájönnek, hogy a legtisztességesebb, ha túlesnek az egészen. A romantikus visszaemlékezésekben főszerepet játszó mólót egy ügyesen összehajtható-szétszedhető kocka lapjaiból rakosgatja ki Nusi. Szánalmasan guggolva sürgölődik azon, hogy az emlék (álom) darabkákat összeillessze, amíg a Férfi, aki csak egy gyors, érzéki kalandra vágyott, leforrázva és türelmetlen haraggal állva figyeli a ttisténkedé- seit. A karakteralkotás, illetve a színészválasztás esetében a rendező a házmester és a házmestemé tekintetében jelentősen eltért az írott szövegtől. Mészöly házmestere ugyanis inkább kicsi, pipo- gya alak, mig a felesége testes, negyvenes nő. A korkérdés, ugye, jelen esetben nem mérvadó, lévén fiatalok által létrehozott produkcióról beszélünk, amelynek ráadásul jót tett a fiatalházas-prob- lematika, és az, hogy egy vonzó, fiatal vetélytárs jelenléte felfokozta Anni számára a veszélyt. Épp így, a házmester küllemében és mozgásában leginkább boxolóra emlékeztető alakja is érdekesebbé tette a Nusival közös tragédiáikról szóló monológját, és nevetségesebbé a felesége elcsábításakor megmutatkozó tehetetlenségét. Száz Pál rendezése finoman indul, inkább csak a néző - főleg, aki nem olvasta a drámát - tapogatózik még támpontok után. Valódi életet és humort inkább csak a házmesterék megjelenésével nyer magának. Onnantól aztán egyre pontosabban megfogalmazott szituációk, egyre ismerősebb helyzetek kerítik hatalmukba a nézőt. Az előadás nagy erőssége, hogy nem beszél mellé, hűen közvetít mondanivalót, humort, atmoszférát. A színészek értik, hogy mit játszanak, most már csak fel kell szabadulniuk benne, még a mostaninál is jobban. Az eleje visszatér a végén (valójában a végéből készített egy elejét is, rendező és dramaturg), vagyis visszatérünk a megszokott kerékvágásba, éppen csak minden egy kicsit rosszabb. Aztán megenyhülünk. És reménykedünk, hogy nem jön vissza - pedig visszajön, legalábbis azt ígérte. VÉCSEI ANNA
