Irodalmi Szemle, 2012

2012/11 - KÍVÜL BENT - Kiss Gy. Csaba: Budapest-Zágráb: oda-vissza - Zselyka könyve (jegyzet)

Budapcst-Zágráb: oda-vissza

55

19. század végéig ível. Ameddig működik a szóbeli hagyomány, három-négy nemzedék idejét egymáshoz kapcsolva.

Az írónő persze családtörténeti nyomozást is folytatott, és egészen a 18. század végéig jutott el benne, az első Oswalt fölmenőig, aki falusi bíró volt, azután pedig Ožbolt-ôsôk következnek egymás után. A szereplők skálája kereskedőktől tisztviselőkön át erdőbirtokosokig és iparosokig terjed. E polgári réteg szellemi igényességét, látókörét jól mutatja a nagycsaládi könyvgyűjteményből megmaradt darabok jegyzéke, amelyben megtalálhatók a 19. századi horvát, illetve a világirodalom klasszikusai, német, francia szótárak, horvát politikai munkák és folyóiratok.

A vidék pedig, amelyről szó van, Horvátország észak-nyugati sarkában található, Szlovénia közvetlen szomszédságában. A helységet pedig - a Karszt hegyei között - Prezidnek hívják. Ahol édesanyja született, ahol az írónő gyerekkorában járt a rokonoknál. Egy „hely a limesen”. Az Isten háta mögött. A természetben. „Üvegnégyzetek raszterén keresztül látszanak a hegyek és az erdő, ez az én tájképi archetípusom.” Ahová visszavágyik a zágrábi társbérlet szűkösségéből és gyermekéveinek szürkeségéből. Pedig már régen, nagymamája halála óta, nincs ott senkijük. Az egykori ház vágyképében és az édesanyja elbeszéléseiben megelevenedő régi világ valamiféle teljességet jelent, harmóniát, nagycsaládot, értékek egyértelmű rendjét, ahol a modernizáció nem tarolt le mindent erőszakosan, hanem szervesen illeszkedett az adottságokhoz. Tárgyakból építi föl családregényét Željka Čorak; nem véletlen használom ezt a műfaji megnevezést. Nemzedékek egymást követő soráról van szó, a fölmenőkről, a nagycsalád virágzásáról és fokozatos széthullásáról, mint Thomas Mann-nál, Tormay Cécile-nél és annyi más írónál. De itt nem cselekményszálak közvetítik a családtörténetet, hanem tárgyak és a hozzájuk fűződő emlékek. A szomszédos Szlovéniában egy régiséggyűjtő plébánosnál járva pillantja meg egy régi porceláncsésze néhány cserepét gondosan a falra illesztve. Prezid- ről valók, állapítja meg. „A prezidi porcelán kis darabjaival való találkozás Stari Trg-ben világosan fölfedte nekem a rejtjelet, az én világom emblémáját. Ez pedig a töredék: nem úgy, mint maradvány, hanem mint elv (ezen az elven működik a kaleidoszkóp is). Minden tudásom töredék, minden emlékem töredék. Annyi van hatalmamban, hogy összegyűjtsem őket.” Valósággal posztmodem.

Mégsem egészen az. Hiszen a Töredékek könyve föltételezi egy középpont meglétét, ha ez a centrum - maga a ház - elpusztult is a történelem viharában. Mintha közép-európai átok ült volna rá. Akkor, 1942-ben nagyanyja lakott benne, aki az olasz megszállás idején segítette a partizánokat, mégis ők gyújtották föl a házat, nehogy fölhasználhassák azt az olaszok. Az idős asszony alig tudott kimenekülni a tüzből. Sokat hallott otthon erről a házról Željka Čorak, kisgyerekként a helyét is látta Preziden, de jó ideig nem tudhatta, milyen lehetett valójában, hiszen még képen sem látta. De egyszer mégis „föltámadt” a ház. Először egy családi fénykép üzent egy népi biedermeier székkel a ház szellemiségéről. Azután pedig a prezidi tűzoltóság jubileumára megjelentetett könyv jutott szerzőnk kezébe a település régi