Irodalmi Szemle, 2012

2012/1 - OLVASÓ - Keserű József: Az újraértett Krúdy (tanulmány)

Az újraértett Krúdy 89 zió, a múlt és a jelen (illetve az öregkor és a fiatalkor) között. A híd ugyanakkor nemcsak a kétféle időre utalhat, hanem az életet a halállal összekötő kapocsra is. Aligha véletlen, hogy Szindbád a felütésben és a zárlatban is a hídon áll, miközben a távoli erdőket nézi. Vajon mire utalnak a messzi, kék erdők? Múlt és jelen, fiatalság és öregség, élet és halál - a híd ellentéteket választ el egymástól (és köt össze egymással). Az ellentétezésre további példát is találunk a szövegben, ha a narráció kérdését vizsgáljuk. A történet elbeszélője egy megneve- zetlen, egyes szám harmadik személyü, kívülálló narrátor, aki időnként betekintést enged a főhős nézőpontjába is. Megérkezését követően Szindbád azonnal a helyi cukrászda felé veszi az irányt, ahol régi kedvesét, Amáliát szeretné viszontlátni. A cukrászdába lépve megpillant egy hölgyet, aki őt Amáliára emlékezteti. De hogy valóban Amáliáról van-e szó, azt a szöveg - éppen a nézőpontok váltogatásának se­gítségével - egy ideig bizonytalanságban hagyja. A bizonytalanság a későbbiekben megszűnik: Szindbád kénytelen belátni, nem Amália az, akivel találkozott. A külső és a belső nézőpont váltakoztatása más szöveghelyeken is tetten ér­hető. Szindbád a cukrászda felé bandukol, miközben gondolatai elkalandoznak. Azon morfondírozik, hogy vajon mit rejtenek a bezárt ablakok. Érdemes itt felfi­gyelni arra, hogy a szöveg retorikája miképpen hat vissza a szereplő gondolataira. Az elbeszélő által használt kifejezések („lezárt szemű zsalugáterek”, „halott abla­kok”) mintha előre megszabnák Szindbád gondolatainak irányát („Talán egy halott fekszik ott ravatalán...”). Olykor pedig előfordul az is, hogy a nézőpontváltás iróni­át szül. A trombitaszót halló Szindbád reflexszerüen menetelni kezd, és csodálkozva veszi észre, hogy miért nem csörögnek sarkantyúk a csizmáján. Azt mondtuk, Szindbád útja nemcsak térbeli utazást jelent, hanem időbelit is. Hasonlóképpen a híd sem csupán a tér két szeletét köti össze, hanem az időét is. A híd alatt futó folyó ugyancsak az idő múlására irányíthatja az olvasó figyelmét, és talán eszünkbe juttatja Hérakleitosz híres mondását, mely szerint nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba. Bár Szindbád - szó szerint - egyszer sem lép a folyóba (hiszen - mint említettük - a hídon áll), valójában pontosan a hérakleitoszi problé­mával szembesül (illetve ennek egy sajátos interpretációját adja). Ki nem mondott kérdése így hangzik: hogyan hozható vissza az, ami elmúlt? A válasz: az emlékezés révén. De nézzük csak meg alaposabban, miféle emlékezésről van itt szó. Az emlékezés - magától értetődő módon - távolságot feltételez az emlékezés jelen ideje és a felidézettek elmúlt ideje között. Szindbád az elbeszélés jelen idejé­ben egy sztambuli bazárban tartózkodik. Arról azonban, hogy az emlékezés idejét mekkora távolság választja el a felidézett időszaktól, nincs pontos információnk. Csak annyit tudunk meg, hogy akkor Szindbád fiatal katona volt, most pedig a ha­lálra készül. A vidéki városba érkezve Szindbádot elsőként az időtlenség érzése ke­ríti hatalmába (,,...a toronyórák is megállották itt. Valami olyan időt mutattak az órák, amilyen talán soha sincs”). Mindemellett azért bizonyos változások is észlel­hetők („A betűk aranyozása persze lekopott régen...”). Beszédes, hogy ez utóbbi

Next

/
Thumbnails
Contents