Irodalmi Szemle, 2012

2012/11 - KÍVÜL BENT - Szászi Zoltán: Zimankó és a Város Szive (regényrészlet)

42

Szászi Zoltán

ményköltemények, perecek, egyszerű linzerek és habrolók hada várta megadóan a fizetőképes, édesszájú közönséget. Szinte kiáltozott a sokféle finomság: Itt száradunk meg, ha nem esztek meg, ha el nem visztek! Nemigen volt aznap keletje semminek, a tizenkét asztalka közül, ha háromnál ültek mindenféle gally csapta, víz hozta népek, és fent, a galérián is csak maga a nagy januári hidegtől rettegő üresség ásítozott várva a korai este leszállását.

Kínos volt Ifjú Barnabásnak még egyszer megkérdezni, hogy van-e itt, kérem, kiszolgálás, inkább maga ment oda a fém-üveg pulthoz, amikor hirtelen elébe surrant egy apró, cingár, sárgán sápadt, megállapíthatatlan színű kabátba burkolózott, erősen dohány- és savanyúan sörszagú emberke. Határozottan emlékezett rá később, hogy ez a kis, cingár emberke enyhén dadogva kért a kiszolgálótól egy feketét, és arra is, hogy a szemmel látható undorral kávét főző lányra ő szólt rá, hogy tessék, kérem, rendes kávét csinálni a szegénynek is, ne hagyja az edényben a zac- cot a korábbi lefőzésből, ami a bepattintós kallantyúban ott ragadt a nagy nyomás miatt, hanem tömje meg a norma szerint! Ez a félhangos méltatlankodás eljutott Zimankó fülébe, aki erre, mint a villám, teljes terjedelmével ott termett a kiszolgáló előtt, és választékos szavakkal - sötét lelkű xenofóbnak, antihumánus világcsúfjának, a cukrászmesterség és a vendéglátóipar szégyenének nevezve - úgy küldte el melegebb égtájakra, hogy meg sem bírt szólalni.- Most pedig menjünk innen, kérlek, de rögvest, mert már megbocsáss, nem vagyok hajlandó egyetlen minutát sem tovább ülni olyan kávéházban vagy cukrászdában, ahol a vendéget, legyen az akármilyen is, egy szikrányit sem becsülik! - mondta Ifjúnak egy szuszra Zimankó.- Most már tudom, hogy nincs itt kiszolgálás, és tényleg igazad van neked, Zimankó bátyó, nem olyanok már ezek a mai cukrászok, mint régen. Haldoklik a magyar vendéglátás, kihaltak a vendéglősök, ezek már, kérlek, csak maszekok, vállalkozók, vagy mi az isten csudájának is tartják magukat! - szaladt ki Ifjú száján, és hirtelen elgondolkodott, hol is találkozott utoljára kedves vendéglátóssal, pincérlánnyal, pecsenyesütővel, vízparti sörcsapolóval, vagy egyáltalán, mikor is találkozott nem mogorva, hanem mosolygós, munkáját jókedvűen végző emberrel? S ekkor eszébe jutott tornyos-váras kis szülővárosának néhai, híresen jó kisvendéglője és panziója, ahol egykoron sok aranyló, apró buborékos, kemény habú söritalt küldött le a torkán.

Ifjú a még ifjabb énjére és kedvenc vendéglőjére gondol

Télen és hűvösebb időben a pepitára festett belső borítások, a villogó játékautomaták, a biliárdasztal, a kármentő, a hideg és meleg ételes pultok díszletei közt, vagy jó időben alig pár lépésnyire tőlük, a két diófa védte nyári terasz kockás ab- roszos asztalai mellett töltötte víg napjait. Mint első kötetes poéta, akkor még boldogan, de később csalódottan és még később megcsalatva, vagy szerelmesen, való-