Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - KÍVÜL BENT - Duba Gyula: Egy álfilozófus vallomásai II. (regényrészlet)
Egy álfilozóf'us vallomásai II. 25 ben gyönyörű hangon énekel a torreádorról, hogy ölje meg a bikát, s míg öltözik, középkori történetekből királyi áriákat zeng. Tudja, hogy szép hangja van, ezért kiereszti örömmel. S engem megcsapott a jövő kilátástalansága! Gyönyörű hang, bár iskolázatlan, talán éppen ezért megkapó, csiszolatlan gyémánt, nyers vibrálások teszik hátborzongatóan izgalmassá, akár a sárarany, jutott eszembe, melyet ki kellene bontani bizonytalan zöngéiből! S azt is megéreztem, hogy ez a derék ember minden szabad idejében énekel! S joggal, ilyen fenomenális hangot érvényre kell juttatni, iskolázni és nemesíteni a világ gyönyörűségére, állandóan finomítani! De abban is biztos voltam, hogy ha minden hajnalban áriákkal ébreszt, a kialvatlanságba belepusztulok. Valószínűleg lefekvés előtt is danolász, és szombaton délelőtt és vasárnap délben, állandóan áriákat énekel a gyönyörű hangján, és hiába vagyok meggyőződve, hogy ez így van rendjén, mámoros éneklésébe akkor is belepusztulok. Űzött vad leszek, állandóan fülelek majd, hogy a jóember mikor veselkedik neki a klasszikusoknak, hogy a legnehezebbeket is lebírja, meghódítsa és a magáévá tegye, s én sohasem alszom ki magamat, mert a legértékesebb és legpihen- tetőbb hajnali álmomból ébreszt valamelyik klasszikusunk gyönyörű darabjával. S mire ismét elalszom, már világos lesz, és megvirrad az ég. Meghajnallik! - mint B. Tibor, a költő állítja makacsul. És fel kell kelnem, mert közben kinyitott a Grand, és vár a város, a szerkesztőségek és borozók, várnak a becsvágyó szociológus vadászterületei, a különféle, érdekes jellemektől nyüzsgő és szellemiségektől pezsgő pozsonyi vadon! Ahol szorgalmasan folytathatom embertudományom gyarapítását, bontakozó alapjainak a szilárdítását, időtálló értékrendjének a megfogalmazását és valóságképének a felvázolását. S gyüjthetem a tényeket és tanulságokat, hogy elméleti felkészültségem mind hitelesebb legyen. Jó érzékkel következtettem. Éjfél előtt hazatérve, már az utcán hallottam a távolinak tűnő, halk, bár így is pazar énekszót, zengett a lakás, amikor a házba értem. Azon az éjszakán a konyhában remekelt a művész, a háziak talán észre sem vették, hogy megjöttem, s már nem emlékszem, valamilyen vidám ária, talán a Figaro házasságából volt az altatóm. Nem állhattam meg, a hét végén így szóltam házigazdámhoz:- Gyönyörű hangja van... kár veszendőbe hagyni, iskoláztatni kellene!- Tudom... - válaszolta nemes egyszerűséggel -, mondják mások is... de hát idős vagyok már, hogy tanuljak! így csak a magam gyönyörűségére énekelgetek... igazán jólesik....! Abban az időben nem kedveltem az operákat, jószerével kerültem a színházat. Néhány hét múlva továbbálltam, arra gondolva, hogy az éjszakai vonatok cs hajnali áriák után jöjjön valami más... (Befejezés a következő számban)
