Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Gál Sándor: Kitágult nap 10. - „Szép az, ami kétségbe ejt" (naplójegyzetek)
Kitágult nap 10. 11 aszkézisba torkollik. Ilyenkor az antiszenzualizmus puszta meddőségbe fordul, és a titok helyébe nyers értelmetlenség lép " [kiemelés tőlem: G. S.]. Ez 1960-ban fogalmazódott meg, olyan helyzetben, amikor kévésén múlott, hogy kitörjön a nukleáris háború ezen a bolygón. Vagyis elég nagy veszélyben forgott a költészet - az emberiség anyanyelve. Máról visszanézve - alig fél évszázad elmúltával - a költészet fenséges ünnepe helyett bizony gyakorta a „nyers értelmetlenség” jelenik meg, és tör ránk az „erőtlenség és tohuvabohu, üresjárat és szédítés”. Lehet, hogy a globális szertemorzsolódás nem csupán az anyagi rabszolgaságot teremti meg, hanem a szellemit is?! Mi jó abban, aminek nincs értelme?! Egy kimaradt pillanat: Oscar Vladislas de Lubicz-Milosz kötetét, A megismerés himnuszát olvastam, pontosabban abból néhány verset. Azt hiszem, igaza van P. Valéry- nak, aki Mallannéval kapcsolatban ezt írta: „Szép az, ami kétségbe ejt.” Igen! Tegnap Lubicz-Milosz megint „kétségbe ejtetett”... * * * Beteg, fáradt öregember lettem, s időnként kénytelen vagyok belátni, hogy céljaim elméletekké silányodnak, hiszen igazából folyamatos munkára alkalmatlanná váltam. Elgondolok valamit, fontosnak érzem azt - azokat - leírni, de idő múltával elengedem az elgondoltakat abba a távolságba, ahonnan újra visszaszólítani őket értelmetlen igyekezet. Hiányzik a folyamatos munkát szolgáló elhatározás, a belső - határozott - döntés és a hosszabb távú kitartás. Érteni vélem én mindennek az okát, csak magammal nehéz elfogadtatni ezt a megváltozott új - köztes? - valóságot... A napokban néhány - már korábban említett - verstöredéket írtam le. Az egyikben az a kérdés keresi önmagát - azaz keresem magamban önmagamat amelyre nem volt és amelyre sohasem lesz válasz: „vajon az alfa előtt mi volt s az ómegát mi követi majd” Azt hiszem, a Mindenséggel szemben minden embertől származó elmélet használhatatlan. Egyvégtében bukásra állunk. Itt ülvén a kinti íróasztalnál, így esténként néha olyan érzésem támad, hogy hirtelen minden összezsugorodik bennem. De oly módon, hogy ezt az egész folyamatot magamon belül „látom” és élem meg. Egészen képtelennek tűnik, s mégis, valami módon valóságom részévé lényegül, emlékemmé válik - kimondhatóvá és felidézhe- tövé. Mint például egy éjszakai vadászat vagy utazás, vagy ez a vasárnap délután,
