Irodalmi Szemle, 2012
2012/11 - „...OTTHON HAZÁTLAN” - GÁL SÁNDOR 75 ÉVES - Kulcsár Ferenc: Novemberi játék (esszé Gál Sándorról)
Novemberi játék 7 pögtető virágkehely-sebe; a létezés nagy kérdései sem feszítik szét a verset - de a gyermekkor univerzuma, az élethimnusz, a „részeg virágzás”, a „fürtös magány”, az idő és az erkölcs kérdése már helyét keresi soraiban és sorai közt, megsejtve, hogy a pillanat évezreddé tágulhat, az évezred pedig pillanattá, melyben ott izzik az örök jelenlét forró fészke, a szív mélyén, a szív szakadékéban az a pont, melyből egyszerre érzékelhető a múlt és a jövő, s amelytől a költő később azt kéri, hogy - mintegy csodaként - „zárja magába és tegye szabaddá szavát”. * * * „Kimért utamra mezítláb léptem, / némán, komolyan, ahogy illik kezdeni az életet. ” így örökítődik meg a Novemberi játékban a születés pillanata, hogy aztán a meglett férfi a „fenséges magasságtól”, az iszonyú univerzumtól megborzongva a füvek árnyékát kérdezze meg, mit is kezdjen vércseppes, forró életével. Azzal az élettel, amely kezdetben a költőt égből kimetszett metaforákkal marasztalja, hiszen otthon az „ablakban könyöklő muskátlik őrzik / az estét lila tátika álmodik / s az izzósárga ökörfarkkóró csillagai / folszállnak a göncölös magasba / s Péter-Pál táján / mikor megszakad a búza töve / hallani a hála gyöngyvizü csendjét” s még a korhadt koporsódeszkák közül is kihajt a virág, hogy a madarak esti imájára figyeljen. Azzal az élettel, amelyben mindezek ellenére megszületik az ezeréves magány, s a gyermekkor egyetlen pillanattá lesz az öröklét csöndjébe szőve. Azzal az élettel, mely az öröktüz idejébe és az örök idő tüzébe van ágyazva, s melyben a növekvő magány, a bűn és a gyász közepette új és új Atlantiszok süllyednek el, „s nem érkeznek mentő gályák, nem érkeznek királyi hajók”, csak a történelem feletti vers-időbe kétfelől zuhogó szél suhogását hallani, miközben a költő így vizionál: „süllyedek alá / együtt a fákkal együtt a tűzzel / együtt a lóhorkanásos messzeséggel / imbolygó szívű temetőkkel / két lábon álló halottakkal / atlantisz-sorsú nemzetekkel / velük együtt le a mélybe / le a végső némulásba / tanúnak titoknak végső jelnek / feketén vérző nyitott sebnek / felvilágolni az örök mélyről”. S mialatt kicsapódik a könnyből a só, a költő az együttérzés szavai helyett csak az európai csönd sírását hallja, ahol a kontinens mostohább felén negyedszázadot késik az óra, s ahol csupán szemétkupacok perelnek a reménnyel s a széllel. Mégis, a Golgotáról s „a magas egek közül” a valótlan virágzás csendjébe, a hársfaillatú balladákba rántja vissza a tékozló fiút a „teljes idő ünnepe”; oda, a végső szabadságba kíván visszatérni „hűséges halálával”, ahol az apa „kiáll a hajnal elé inni egy kortyot a fényből”, s ahol „együtt éltünk meg sok virágos lakodalmat, voltunk fólpántlikázott vőfélyek s násznagyok ünnepi feketében”. Oda, ahova kimért útjára mezítláb lépett a költő, s ahol majd fölfénylik a hold udvara, s minden olyan lesz, mint a kezdet kezdetén. * * * A Novemberi játék voltaképpen az Anyát örökíti meg csupasz verssorokban, a tényt: miután a bomlott ég alatt egy lány sírva leborult, az ölelés szép ráadásaként
