Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - SZEMLE - Szakolczay Lajos: Szépség, erkölcs, szakralitás (Haris László fotóiról)
SZEMLE 91 Szépség, erkölcs, szakralitás Haris László fotóiról A fotóművész, hasonlóan a költőhöz, nem lesz, hanem születik. Haris László esetében ez fokozottan érvényes. Ha nem lenne így, hogyan volna lehetséges - a lehetetlen. 1956 novemberének első napjaiban, itt-ott még szóltak a fegyverek, a harc terepét fotómasinával a nyakban gyerekként - tizenhárom éves lurkóként - bejárni, hogy megörökítessék forradalmunk hősiessége. Bátorság kellett ehhez a nagyon is művészeti - az önkifejezésben lelket lopó - gesztushoz? Bátorság, bizony. És jó szem. Hogy jövendő korok nézője is lássa: a szenvedés megkapta a jutalmát, a világcsoda, elég legyen itt Camus-t idéznünk, megszületett (Kisfaludy utca', Rókus kápolna - 1956/2006). Aki megörökítette, az - ugyancsak hihetetlen - ötéves kora óta fotóművésznek készült. Tudatosan fejlesztette magát látóvá. Akarva-akaratlan tanú akart lenni egy olyan perben, amelyben - így határozott a szovjet fegyverek árnyékában a kegyetlen hatalom - csak bűnösök voltak. Mi volt a bűnük? Le akarták dobni magukról az idegen igát, hogy szabadon élhessenek. Mert a szabadság olyan kincs - egy egész fotóművész-pálya tanúsítja -, amelyben az ember Isten-méretű - az Ő igazságához igazodó, s annak jegyében alkotó - tettekre is képes. Ha a száj be van tömve (Törvénytelen avantgarde - 1971), a szavak a bőrünkön fakadnak ki. Ha a börtönt idéző rács megfojt bennünket, a művésznek kötelessége a méltatlan helyzet ellen tiltakozni (Fölülről szemlélem az ember- szabású ketrecet - Cs. S. emlékére, 1973). Haris Lászlót nem csupán a problémaérzékenység és az invenciós képi látás növesztette naggyá, hanem a fotómasináját működtető erkölcs is. A szenvedők, a megnyomorítottak melletti kiállás. A képpel, képszimbólummal elmondott ima. A zsolozsma fölszabadító ereje. Ha a képzőművészre is kiterjeszthető a dosztojevszkiji szemlélet - irgalom, kegyelem a bűnös bünteleneknek -, rá igazán illik a lélekcrősítő magatartás. A Szembesítés (1973) absztrakt kép volna? Az is, de az egymással szembeállított két ujjlenyomat - üldözött mü- vészházaspár a tulajdonosa - a rabság politika által ásott mély kútját jelzi. Evvel szemben a csíksomlyói híradások, a vonuló keresztaljával és a két hegy nyergében nyugvó - és megigazuló! - sok százezres tömeggel, a hiten túli életerő, a magyarság összetartozásának bizonyítékai. Mint ahogyan a Kós Károly-i meg- idézésben is (Sztána — Varjúvár, 2002) ott a Trianon utáni Kiáltó szó erkölcse, és az A torockószentgyörgyi vár (2008) is több mint egy tájkép, a kisházában való élés méltóságának a foglalata. A művészbarátok (Molnár V. József, Csáji Attila, s leginkább a sajószentpé- teri esperesplébános, festőművész, költő Demeter István) képein a faktúra elképesztő gazdagságában megbúvó részletek általa nyílnak meg igazán. (A motívumválasztás a széptani műveleten túl egészen a szakrálissá növő életérzés, egyúttal erkölcs is!) Ezért a Meditáció,
