Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - OLVASÓ 2011/2012-2. - Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig (tanulmány Tőzsér Árpádról)
90 Németh Zoltán cím alatt jelent meg a Leviticus (1997) második verseként. A 2001-es Finnegan halála című kötetben Sebastianus cím alatt „(miután az agyonnyilaztatását túlélte, és börtönbe zárták)” alcímmel a kötet első szövegeként látott napvilágot, amelynek 2. versszakán kívül minden strófáját átírta a költő. Harmadszor a Léggyökerek (2006) című kötetben jelent meg, azonos cím - Sebastianus - alatt, de megváltozott alcímmel: „miután az agyonnyilaztatását túlélte, és halálra kinzatása előtt börtönbe zárták?'. A vers strófái a harmadik közlés alkalmával már nem változtak. A vers utóéletéhez és kitüntetett helyzetéhez azt is feltétlenül meg kell említeni, hogy Tőzsér Árpád legutóbb megjelent válogatott verseinek köteteimébe a vers egyik sorát - az 5. versszak 2. sorát - emelte be: a köteti vers ablakán kihajolva (2010) címmel jelent meg. Itt a szövegnek már egy negyedik változata olvasható, hiszen megint csak megváltozott a cím: Sebastianus mondja, megváltozott az alcím: „(miután az agyonnyilaztatását túlélte és börtönbe zárták)”, illetve a negyedik versszakban is találhatunk változtatást. Elemzésemhez a Léggyökerek (2006) című kötetben megjelent harmadik változatot használom. A vers összetett elbeszélőhelyzete az egyes szám második személyű megszólalásmód sajátos helyzetéből adódik: „Ne panaszkodj! Máskor más, most meg ez / adatott neked feladatként. / Börtön? Jó, de az ablak ad fényt, / s néha kikattan a földi retesz.” A szöveg olvasható a lírai alany önmagához intézett egyes szám második személyű monológjaként, önmegszólító versként, vagyis úgy, hogy a lírai alany önmagát szólítja meg. Ha ezt az értelmezést követjük, akkor további két eset lehetséges az elbeszélőhelyzet konkretizálása szempontjából. Egyrészt a verset tarthatjuk a címben felidézett Sebastianus - azaz Szent Sebestyén6 - önmegszólító monológjának (Sebastianus beszél önmagához), másrészt viszont lehetséges úgy is értelmeznünk, hogy egy közelebbről meg nem határozott lírai alany Sebastianus nevét maszkként használva, maszk mögé bújva mondja önmegszólító monológját (a lírai alany beszél önmagához, Sebastianus neve mögé bújva). A „Ki beszél a versben?” kérdésre adott válasz harmadik lehetősége az, hogy nem az önmegszólító vers felől értelmezzük az elbeszélőhelyzetet, hanem egy közelebbről meg nem határozott lírai alany Sebastianushoz intézett beszédeként olvassuk a szöveget. Vagyis a vers beszélője a lírai alany, megszólítottja pedig Sebastianus: „Élj, ahogy a szélütött hold neszez / csillagok hideg rostélya mögött! / Oly mindegy, most épp mi a börtönöd, / ne panaszkodj: máskor más, most meg ez.” H. Nagy Péter szerint nem önmegszólításról van szó; termékenyebbnek érez egy olyan értelmezést, amely szerint a versben egy rejtett párbeszéd zajlik, hiszen véleménye szerint a versben található felszólítások és kérdések „előfeltételeznek egy másik hangot”. „Méghozzá olyat - teszi hozzá az irodalomtörténész -, amelynek nem a kezdetén tartunk. A vers ilyen értelemben azt vinné színre, hogy amit olvasunk, annak egy másik szöveg megy elébe, azaz maga a vers valamire adott válaszként értelmezhető.”7 Vagyis H. Nagy szerint ebből a szempontból a vers válaszként olvasható, egy már létező szövegre adott válaszként. „S hallgass! Még szádban válogasd szét / a sírást s a csendet, s csak azzal érvelj, / hogy ne valid be, amit nem követtél el. / Most ez adatott feladatként.”
