Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - OLVASÓ 2011/2012-2. - Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig (tanulmány Tőzsér Árpádról)
88 Németh Zoltán tetők: piros remegés. / »Maguk...« Falvak feszengtek. / Fehér tornyokban harang / rángott, mint nyakban a nyelés. / Húsz éve... - »Maguk eszik meg...« - / mondja a hadnagy, és nevet. / Ebben a »magukban«-ban nőtt fel / egy gyermek, s kapott egy néptöredék / létet és - nevet.” Az identitás senkifóldjének megtapasztalása ebben a versszakban azért is megdöbbentő, mert az egyéni és a közösségi kirekesztettség egymást erősítve jelennek meg benne. A csehszlovák-magyar államhatáron zajló eseménysorban két kollektív identitásból taszítják ki egyszerre a vers beszélőjét. Hiszen a gyanútlan olvasó nem érti, miért „igyekezett vakációra” a tizenöt éves diák, és miért akarta lelőni a „buzgó kis- katona”. Tőzsér verse egy olyan történelmi kort idéz fel, amely jelenünktől hatalmas távolságra van. A vers megértéséhez szükséges annak a történelmi környezetnek a felvázolása, amely rejtve vagy kevéssé rejtve a vers kontextusát adja. Ez a kérdés elválaszthatatlan attól a kérdéstől, hogy ki beszél a versben, kinek a hangját halljuk a szövegben. A vers beszélője egy tizenöt éves diák, akinek életét a második világháború utáni időszak eseménysorai alakítják. 1945 után a csehszlovákiai magyarokat a kassai kormány- program értelmében, a kollektív bűnösség elve alapján megfosztották állampolgári jogaiktól. Az 1945-1948 közötti időszakban, amelyet a hontalanság éveinek is nevezünk, nem jelenhetett meg magyar nyelvű sajtótermék és könyv, sőt az utcán is tilos volt magyarul beszélni. A csehszlovákiai magyar lakosság egy részét - mintegy 100 000 embert - erőszakkal telepítették ki Magyarországra az onnét önként Csehszlovákiába települő magyarországi szlovákokért „cserébe”. Emellett kb. 40 000 szlovákiai magyart deportáltak kényszermunkára Csehországba, a szintén kitelepített szu- détanémetek helyére, rabszolgamunkára. A fennmaradó megfélemlített több százezres tömegre rákényszerített reszlovákizáció eredményeként mintegy 400 000 szlovákiai magyar váltott nemzetiséget papíron, így remélve, hogy szülőföldjén maradhat. A magyar nyelvű iskolákat bezárták, s a vers beszélője, a tizenöt éves kamasz azoknak a határ menti gyerekeknek a sorsát éli, akik ebben az időszakban életük kockáztatásával („de a határon / egy buzgó kiskatona majdnem lelőtt”) lépik át rendszeresen illegálisan a zöld határt azért, hogy Magyarországon tanuljanak, kilométereket gyalogolva, hogy tanulhassanak egyáltalán. Ebben a történelmi helyzetben eszmél önmagára a lírai alany. A csehszlovák állam számára a vers beszélője - mint szlovákiai magyar - egy eltörlendő identitás megtestesítője. A magyarországi hadnagy szájából pedig azzal a mondattal szembesül, hogy „Maguk eszik meg Magyarországot!” Ez a „maguk” kétszeresen is elidegenítő hatású. Egyrészt a kamasz a magázási formula által már nem tekinthet többé önmagára mint gyermekre, ezek után felnőttként kell szembesülnie a világ tényeivel. Véget ér számára a felelőtlenség és a naivitás korszaka. Másrészt ez a „maguk” nemzeti szempontból is elidegenítő hatásású. Ebbe a „maguk”-ba a kirekesztés jelentése íródik bele: a vers beszélője ezek szerint nem tartozik a „mi” csoportjába, azaz nem magyar- országi, sőt, a szónak abban az értelmében, ahogy a hadnagy használja, még magyarsága is megkérdőjeleződik. A tizenöt éves narrátor számára ekkor válik kétségessé
