Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - OLVASÓ 2011/2012-2. - Németh Zoltán: A népi lírától a posztmodern költészetig (tanulmány Tőzsér Árpádról)

A népi lírától a posztmodem költészetig

85

II. 5. Kései modern líra

Ebben az időszakban inkább a tárgyias-hermetikus költészet felől kialakuló kései modern, intellektuális, az esztéta klasszicizmus mintázatai mentén felépített versnyelv megjelenése ad lehetőséget a továbblépésre. A tárgyias költészet eszményétől egy olyan intellektuális versnyelv kialakításáig vezetett az út, amelyen nemcsak a szlovákiai magyar vagy kelet-közép-európai sors kérdései fogalmazhatók meg érvényesen, hanem időben és térben kitágítva a kérdések intellektuális horizontját ezen a költői nyelven a lét végső kérdései is feltehetők. Az 1970-es évek végétől egészen napjaink Tőzsér-lírájáig ez a versnyelv határozza meg a költő szövegeit: talán a kései modernség tragikusan emelkedett, de egyben abszurd és groteszk látásmódja és problémakezelése az, amely mellett az „állhatatlan” költő a legtovább elkötelezte magát, s amelynek horizontján tudatosan nem helyezte „túľ’-ra önmagát (hiszen több mint két évtizede ennek jegyében alkotja verseit). Ebben a költészetfelfogásban az irodalom nyelve arra hivatott, hogy a lét végső, metafizikai kérdéseit legyen képes megfelelő módon feltenni, s arra elfogadható válaszokat adni: „Ne jöjjön, aminek jönni kell, / roppant sírhant a Triglav hegy háta. / Hogy araszoltam eddig el? / Ki és mi van benne s még hátra? // Hol leszek - s leszek? - majd én horony, / a föld melyik eresztékében...? / Mindenszentek, fájdalmas héttorony, / Bloom veséje - könyörögj értem!”

Sztoikus magatartásról van szó ezekben a szövegekben, a versek mögött álló lírai beszélő a kozmikus, időtlen magány, a személyes erkölcs és a megrendült én tragikus magaslatáról fogalmazza meg álláspontját. Jellemző erre a magatartásra az az elitista attitűd is, amely a szépirodalmat kitüntetett szerepben látja és láttatja, s a többi megszólalásmód és nyelvváltozat fölé helyezi. A kései modern költészetben tragikus-intellektuális nyelvi tér jelenik meg a személyiség felbomlása és a kimondhatat- lanság tapasztalata nyomán, de a szöveg az önmegértés terepeként mégis többszólamúvá, dialogikussá válhat. A töredékesség, a csend, az elhallgatás alakzatai, a lecsupaszított, metaforáit vesztett költői nyelv önreflexiója figyelhető meg ezekben a versekben. Az iróniának ebben a felfogásban és költői nyelvben csak olyan alárendelt szerep jut, amely felveti ugyan az önmagát érintő kétely lehetőségét, de a túloldalon feltérképezett populáris, minden hierarchiát elvető parodisztikus pozícióktól visszariadva végül is kitart saját korlátozottságának és minőségének tudata mellett. Hiszen meggyőződése, a lét végső kérdéseiről, identitásról és halálról, sorsról és nemzetről leginkább ezen a nyelven tehetők fel és válaszolhatók meg az emberi lényeget érintő legfontosabb kérdések. II.

II. 6. Mágikus realizmus

Ebben az időben a kései modern megszólalásmóddal keveredve, azzal párhuzamosan további Tőzsér-poétikákra figyelhetünk fel, amelyek módosítják és egyénítik a költő világát és nyelvhasználatát. Már az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) c. kötetben felbukkan Mittel Ármin figurája, mint a kelet-közép-európai lét abszurditásának és a szlovákiai magyar költősorsnak az egyik ikonja. A kelet-közép-európai tér és figura kimunkálásához azonban Tőzsér nemcsak a térség íróinak szövegeit használta fel (el-