Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Szalay Zoltán: Zátonyok árnyai (Bodor Ádám: Az utolsó szénégetők)
88 SZEMLE egyik legmarkánsabb példa erre a kategóriára az a szöveg, amely az ES-ben Mater dolorosa, a kötetben pedig Mater Immaculata címmel jelent meg, s a kötetben megjelent változat érdekes módon kibővített a lapban megjelenthez képest: egy- egy szó vagy egy-egy egész mondat beszúrva, s bizonyos jelzők, igék megváltoztatva). Az inkább karcsú, mint vaskos tárcakötetbe végül ötvenhat kispróza került. Izgalmas kérdés, vajon miféle ok vagy szándék állhat ezen eltérések mögött (különösen furcsa egyes szövegek bővülésének esete, hiszen az egyik legszükszavúbb írónkról van szó); egyes esetekben nyilván azért nem jelent meg a történet a gyűjteményben, mert novellaalakban szerepel a szerző más könyveiben (pl. az Egy konyha című írás, amely Konyhatitok címmel legutóbb a Vissza a fülesbagolyhoz című gyűjteményben látott napvilágot, 2003-ban), ez a feltételezés azonban könnyen megcáfolható, hiszen találunk Az utolsó szénégetőkben olyan tárcanovellát is, amely majdnem ugyanebben a formában fellelhető valamelyik korábbi Bodor Ádám-kötetben (Alom, hideg szobában - vö. Prikulicsok, Vissza a Jülesbagolyhoz). Azért is nehéz azonban eligazodni ezeknek a szövegeknek az útvesztőiben, mert Bodor Ádám állandóan variálja az egyes szövegeket, vissza-visszatér az egyes képekhez, epizódokhoz, fordulatokhoz, újraír, átír, javít, cserél, behelyettesít. A végeredmény egy áttekinthetetlenségében is jól ismert világ, amelybe a gyakorlott Bodor Ádám-olvasó mindig örömmel veti bele magát. Ezekből a történetekből sem hiányozhatnak a legendás Bodor Adám-i alakok: Menyhárt doktor, Weisz Gizella, Emerik és Amirás, Zoltán Mazakján és a többiek; nem hiányozhatnak a jól ismert közép-kelet-európai tájak, legyen szó erdélyi falvakról vagy szlovákiai országutakról, de a jóval egzotikusabb tájak sem, elsősorban a Kaukázus hegyei. Valamikor az ötvenes é- vek nyomasztó kelet-európai csendjét hallgatjuk, máskor a berlini metróalagutak mélyén bóklászunk. Pillanatfelvételeket láthatunk, a Vörös tér egy téli éjszakán („Olyan, mint az 1950-es orosz tankönyvben a Krasznaja Ploscsagy című lecke fölött a rajzon, csak itt minden más helyen áll; a valóság az előkép negatívja” — Egy asszony átment a téren), vagy a kocsárdi vasútállomáson megpihenő, iszogató télapó a szenes vasalókkal üzletelő feleségével (A télapó felesége): roncsolt képek, homályosak, épp hogy kivehető egy-egy elmosódott részlet. Bodor Ádám továbbviszi a hemingwayi módszert, mely szerint az írónak a történetből elég a jéghegy csúcsát feltárnia: ő csak a felszín alatt meghúzódó zátonyok árnyékát mutatja meg, a többit az olvasóra bízza. A szűkszavúság a szokottnál is jobban érvényesülhet ezekben a tárcanovellákban, hiszen itt szükségszerűen rövidre fogott szövegekről van szó. A sűrítés persze nem okoz gondot Bodor Ádám- nak, ezt élvezi a legjobban - s élvezheti az olvasó is, hiszen ez a fajta sűrítés különösen eredeti humor forrása. Elég csak a kötet első szövegének (A szeszgyár tűzfala) emlékezetes párbeszédét idézni: „A málna jót tesz a csontoknak, suttogta. Ezt honnan veszed, suttogta Zsuzsanna-Annamária. Egy Harkály nevű barátom mondta, suttogta Princz Tóni. Harkály! Az meg miféle név?, suttogta Zsuzsanna-Annamária. Madárnév, suttogta Princz Tóni.” A szerző tehát egyrészt sűrít, másrészt azonban szándékosan terjengőssé teszi a szöveget a furcsa nevekkel és ismétlésekkel, olyan kontrasztot teremtve, amely kibillent, meghökkent, megállásra késztet, újragondolkodtat.
