Irodalmi Szemle, 2011
2011/10 - GYERMEK, IRODALOM - M. Csepécz Szilvia: Macerák a gyermek(b)irodalomban (esszé)
46 M. Csepécz Szilvia nincs az a pénz, amit — ha máskor nem, hát karácsony előtt - ki ne könyörögne érte. De a klasszikus mesékből is az új kell; a lényeg, hogy a könyv nagy formátumú legyen, egész oldalas, aprólékosan kidolgozott, színpompás rajzokkal. S most következik az az életszakasz, amely miatt tulajdonképpen megírtam a saját nemzedékem, majd a gyerekeim könyvekkel való találkozásának történetét. A mai alapiskolások közül rendszerint az alsó tagozat 3^1. osztályában „választódnak ki” a könyvbarát gyerekek, akik a felső tagozat 5-6. osztályában már rendszeresen olvasnak. Csakhogy a képernyők és monitorok előtt szocializálódó kis olvasók a filmekhez hasonló pörgést várják el az írott szövegben is. Itt utalnék vissza írásom egyik kezdeti megjegyzésére, hogy a szépirodalom és a kötelező olvasmányok viszonyáról „bővebben majd a maga helyén és idejében”. Nos, a szépirodalmi „macera” az alapiskola felső tagozatán kezdődik. Ismét könyvtárosi tapasztalataimból kiindulva állítom, hogy a diákok már Móra Ferenc Kincskereső kisködmön]ét is „kicsit” hosszúnak találják, a Robinson Crusoe-t és а Тот Sawyer kalandjait meg egyenesen fárasztónak. Ottlétem öt éve alatt egyetlen indiános vagy kalandregényt és Verne-kötetet sem kölcsönöztek ki, s lényegében mindegyik klasszikusról ugyanazt mondták, amit Gárdonyi Géza Egri csillagok című regényéről (mely nem mellesleg 2005-ben Magyarországon Az Év Könyve lett): a hosszú leírások miatt - amelyek az ő szemszögükből lehetnek féloldalasak is akár - olvashatatlanul unalmasak. Sajnos, gyakorlatilag a középiskolában is ebbe a kategóriába tartozik az összes kötelező olvasmány. Nem véletlenül adják ki rendszeresen Az alap- és a középiskolák kötelező olvasmányai röviden című sorozatot. Hogy A dzsungel könyve alig négy oldalon - több mint botrányos?! S hogy ugyan miféle „tartalmat” lehet írni hasonló terjedelemben Fekete István Tüskevár és Téli berek című varázslatos ifjúsági regényeiről?! Egyik se számít, a diák legalább azt megtudja, hogy miről szól a könyv - érkezik a gyakorlatias válasz. Ebben az oktatási rendszerben nincs is más megoldás, hiszen a feleletnél, a vizsgánál és a felvételinél ugyanazt a lexikális tudást kérik számon. S állítják, az nem osztályozható, ha az egyik gyerek mondjuk Arany János Toldi- jából készült, mert neki az tetszett, a másik pedig ugyanakkor Molnár Ferenc A Pál utcai fiúk című regényéről beszélne, mert hozzá az állt közelebb. Holott dehogyisnem „osztályozható”, igaz, csak akkor, ha a gyerek feleletét (teljesítményét) önmagában, kizárólag a választott témához viszonyítva értékelik. Jó, jó, de mi van akkor, ha a kölyök megátalkodott természetbúvár, kor- és osztálytársainál érettebb, és feleletéhez mondjuk Gerard Durrell Családom és egyéb állatfajták című könyvét választja (a sziporkázó humorral megírt regény Angliában egyébként érettségi tétel)? Akkor az van, ami a gyakorlatban lehetetlen: a pedagógus vagy ismeri a könyvet, vagy kölcsönkéri a diákjától, hogy ellenőrizhesse. Csakhogy mivel a pedagógus munkáját is ellenőrzik, a tananyagot pedig előírják, már egyetlen ilyen irodalomóra padlóra küldené az egész koncepciót (az oktatót pedig idegszanatóriumba). Maradnak tehát a kötelező „tartalmak”, olvasmányélmény nélkül. Ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a mai tizenévesek Jókai Mór vagy Mikszáth Kálmán műveinek világát éppoly kevésbé ismerik, mint például Dumas Három testőrének „könyvváltozatát”. A kortársak olvasásáig pedig csak a legelszántabbak jutnak el. Ami szintén nem kizárólag a pedagógusokon múlik, mivel az alapiskolák 9. osztályában már a jelentős szlovákiai magyar szerzők müvei is a tan
