Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (2009) VI. (napló)

Feljegyzések elmenőben VI 19 Szeptember 23., szerda. Ha ma - most - azt írom ide, hogy létezik csoda, ak­kor az egyáltalán nem valami abszurd szösszenet, hanem tény. Mert egy évvel eze­lőtt csoda történt velem: életben maradtam. Igaz, iszonyú szenvedések árán, de fo- lytathatóvá vált, amit - ott és akkor - folytathatatlannak véltem. Hiszen nem volt egy százaléknyi esélyem sem a gyomorrákkal szemben. Most pedig ennek a külö­nös és leírhatatlan évfordulónak az estéjén pezsgőt iszom, s ha nem is vagyok tel­jesen egészséges, de azzal a hittel kortyolom a pezsgőt, hogy legyőztem a rákot, ed­digi életem legveszedelmesebb és legalattomosabb ellenfelét. Hogy mi, s hogyan lesz tovább, szinte lényegtelen. Lényegtelen!!! Még az is megőrzendő, hogy kimentem újra meghallgatni a szarvasbikákat, de itt lent a síkságon csend volt. Ellenben megfigyelhettem a hollók estéli vonulá­sát. Előbb az „öregek” szálltak át felettem sajátos szárnyzizegéssel, halk-rekedt hangon búcsúzva a naptól, lomha, nehézkesnek tűnő repüléssel, majd a négy idei szaporulat igyekezett a szülőpár nyomába, s egy kört leírva a jegenyenyárfák felett, felgallyaztak a fákra. Különös, hogy eddig nem vettem észre, mennyi méltóság van e madarak repülésében... Szeptember 24., csütörtök. A rák utáni év első napja! Délután - itt szöszmöt- ölve a verandán - az járt az eszemben, hogy mostantól minden naplóbejegyzést az előbbi nyitómondattal kellene felvezetni, hogy az egy évvel ezelőtt elnyert időhala­dékra minden nap figyelmeztessem magamat. Meg hogy e „haladéknak” a valós ér­tékét folyamatosságában éljem meg és át. Persze, nincs ennek semmi különösebb jelentősége rajtam kívül senki számára, de mint egyféle kihívás a hétköznapi törté­nések medennélyét igazítja a hullámok alá... Igen! Valami efféle szerepe lehet. Esetleg. Odakint az udvarban és a kertben egész nap szüret és romeltakarítás. És jó, hogy nem vitt ki a fene - ugyan miféle bajt-vészt jelentett egykor a Fene nyel­vünkben? - vadászni, mert hosszú aszály után az előbb potyorászni kezdett az eső. Eshetne reggelig... Szeptember 25., péntek. Tegnapi elszánásaimat az egész napos rosszullét du­gába döntötte. Régóta nem éreztem magamat ily cudarul, mint az elmúlt éjszaka, meg ami azt követte - mostanáig. Hideg lett, s az erős északi szél belekapott a csontjaimba-ízületeimbe, hogy alig tudom mozgatni a bal karomat, s az ujjaimat. S ez a vacak, összetákolt „gyomrom” is megint rendetlenkedett, pedig már azt hittem, tudja - vagy megtanulta - a kötelességét. És hiába próbálom csillapítani orvossá­gokkal a kellemetlenségeket, nem érzek semmi javulást. Mindebből „természete­sen” az következett, hogy se bent, se kint nem tudtam semmit elvégezni abból, amit mára elterveztem... Azt hiszem, ez a mai nap egyféle figyelmeztetés arra a realitás­ra, amiről szeretnék elfeledkezni. Tehát: jobb, ha beismerem, hogy kikerülhetetlen bizonyossággal haladok a Semmi felé - így nagy S-sel!

Next

/
Thumbnails
Contents