Irodalmi Szemle, 2011

2011/10 - IRODALMI SZEMLE - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (2009) VI. (napló)

GÁL SÁNDOR

Feljegyzések elmenőben

(2009)

VI

Szeptember 1., kedd. Amikor a hetvenes évek második felében Kolozsvárott találkoztam Balogh Edgárral, ő mondta ki, hogy „mi vagyunk a búcsúzó nemzedék”. Ott és akkor vetődött fel a nemzedéki összegzés szüksége és föladata. Egyszerűbben, hogy egy nemzedék élettapasztalata miként adható át használható egészként a nyomunkba lépőknek. Be kell vallanom, hogy a hetvenes évek második felében Edgár bácsi fölvetése csupán valami elméleti kérdésként érintett meg, ha egyáltalán megérintett. Nem is foglalkoztatott különösebben, bárha levelezésünkben azért némi nyoma maradt. Most azonban, túl a hetvenen, amikor — tetszik, nem tetszik - (nem tetszik!), magam is a „búcsúzó nemzedék” egyre fogyó sorában araszolgatok az elmúlás felé, gyakran felmerül bennem a gondolat, hogy annyi évtized sokirányú tapasztalata miként volna átadható. S főleg: kinek volna átadható, s milyen formában? Mert rendben van: egy része ott marad a könyvekben. Azonban az én — a mi - tapasztalatink ugyan használhatóak lesznek-e, mondjuk tizenöt-húsz év elmúltával?! Továbbá, hogy lesz-e akit mindez érdekel majd még akkor? A kérdésekre még csak viszonylagos válaszom sincsen, hiszen a mi megélt jelenünk, azaz a megélt múltunk részben mára már „folklorizálódott”, ahogy például a hagyományos parasztgazdálkodás egésze is, és lassan kellékeinek neveit is lassan porrá omlasztja az idő. Vagyis a mindenkori búcsúzó nemzedék tudáshalmazainak zöme valami abszurd feleslegként az egy-ember halálával együtt megsemmisül, elporlad. Jó volna hinni abban, hogy ha több nem, de legalább egy mondat megmaradna az évtizedek tapasztalataiból, elakadván a valami szellemi Ararát kőszikláin.

Szeptember 12., szombat. Több mint tíz nap kihagyás - úton voltunk. Elkészült az Esték és hajnalok második kiadása, ez volt az ok az utazásra. Az új címoldal csalódás - egy dámbikát biggyesztettek vásárlócsalogatónak, amikor az egész könyvben egyetlen betűt se írtam a dámvadakról, mert hisz sohase volt módom dámra vadászni. Itt derült ki a kiadói dilettantizmus. Borzasztóan feldühített és elszomorított.

De azóta nagyobb baj is keletkezett: Andris hívott kedden este — tüdőrákja van, jövő kedden mütik. Iszonyat! Majdnem napra pontosan az én tavalyi műtétemmel. Ma beszéltem újra Andrissal, hogy vele vagyunk, s hogy tudom, mit jelent a mostani várakozás. Megéltem! Megéltem a jövőtlenség idejét, amikor a létezést már az ember órákban számlálja... És azt is, hogy ebben a lét-szeletben az ember véglegesen magára marad - egyedül mindennel szemben, ami még reá vár. Most Andrisnak is ezzel kell megküzdenie, s csak reménykedhetünk, hogy legyőzi a rákot...

Nem tudom, nem lehet folytatni!...