Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - OLVASÓ 2011/2012 -1. - Benyovszky Krisztián: Olvassunk és tanítsunk Móriczot - másképpen (tanulmány)
86 Benyovszky Krisztián kai igazítás után váltak müveinek szerves alkotórészévé. Ugyanez érvényes a tájnyelvi jellegzetességek alkalmazására is: mindig mértékkel adagolta a nyelvjárási kifejezéseket, és csak indokolt esetben folyamodott használatukhoz. Megállapítható tehát, hogy Móricz müvei az irodalmi eszközökkel létrehozott beszélt nyelvi hatás kiváló példái. Az irodalmilag megformált élőbeszédszerüség mindenekelőtt a szereplők egyéní- tését, észjárásuk, temperamentumuk és társadalmi helyzetük érzékeltetését szolgálta, de nem kevésbé fontos a szereplők közötti konfliktusok ábrázolásában betöltött funkciója sem. Sokan kiemelték már Móricz párbeszédeinek drámai erejét. Legyen szó házastársi zsörtölődésről, hirtelen kipattant veszekedésről, heves kocsmai szóváltásról vagy éppen szexuálisan túlfűtött szócsatákról. A párbeszéd Móricznál gyakran két ellentétes indulat, akarat vagy álláspont összeütközése, mely olykor tragédiába torkollik (. Barbárok; Magyarosan). írónk azonban nemcsak a szereplők közötti kommunikáció verbális összetevőinek ábrázolásában tűnik ki, hanem az ún. testbeszéd üzenetértékű megnyilvánulásait is kiváló érzékkel adja vissza. Az utóbbi időben több tanulmány is rámutatott a tekintet (Az Isten háta mögött', Arvalányok) és a nevetés (Rokonok; A szerelmes levél', Vidéki hírek) fontos szerepére müveiben, s hozzátehetjük még, hogy a Mó- ricz-szereplők csak nehezen leplezett érzelmei is elsősorban testi tünetek formájában jutnak kifejezésre (elpimlás, sápadtság, vérbőség, reszketés, elfúló lélegzet, izzadás). Móricz elbeszélő stílusának egyik legmeghatározóbb vonása (mondhatni védjegye) a szabad függő beszéd különféle változatainak újszerű alkalmazása. Ahogy a megnevezés is mutatja, a szabad függő beszéd egy átmeneti vagy kétarcú elbeszélői közlésforma, mégpedig a narrátor szólama és a neki alárendelt szereplő belső magánbeszéde között. Mindenekelőtt a szereplőkben zajló gondolati és érzelmi folyamatok leírásának alkalmas eszköze. Olyan kettős kötődésű megnyilatkozás, amely bizonyos nyelvi mutatókat tekintve az elbeszélőhöz, mások alapján viszont a szereplőhöz rendelhető. Megkülönböztető vonása épp a szólamváltásban és a szólamkeveredésben ragadható meg - abban, hogy kiváló lehetőséget teremt az elbeszélő és a hős tudata, illetve hangja közötti határok elbizonytalanítására. Az elbeszélő ilyenkor mintegy átéli magában az érintett szereplő mondandóját, saját szavai a szereplőével keverednek. Ez azt eredményezi, hogy bizonyos mondatok esetében eldönthetetlen, ki is mondja őket, s nyelvi intenzitásuk ezáltal megkétszereződik (a példákat lásd az óravázlatban). Móricz alapvetően jellemregényeket írt, azaz a cselekményt egy-egy kiválasztott hősnek rendelte alá. Különleges értéket tulajdonított a karakternek; köré építette a történetet, s nem fordítva. Ebből is következik a jelenetek fontossága. A regények szerkezeti tartópilléreit ugyanis sorsdöntő találkozások, beszélgetések, viták képezik, melyek kettős megvilágítást kapnak: az elbeszélő külső és a főszereplő belső nézőpontjából is látjuk és halljuk őket. A felsorolt stílusjegyeket és szerkezeti jellemzőket a Rokonok példáján keresztül igyekszem bemutatni. A mü jól ismert, ezért a cselekmény összefoglalásától és a szereplők bemutatásától eltekintek.
