Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - SZEMLE - Z. Németh István: ,,Ne hagyjak szót kimondatlanul” (Rácz Boglárka: Ahová meg nem érkezünk)
72 SZEMLE Finom, visszafogott szomorúság hatja át Boglárka világát. Némely verse már- már varázsigének, ráolvasásnak hat: a magányt, a szorongást, a bizonytalanságot, az elveszettség érzését hivatottak elüldözni, amely dolgok bizony végigkí- sérik/kísértik a könyvet („ szóval életemből huszonhárom év / elkobozva, sose talál meg az, aki / keres engem"). Legyen az „novemberi, decemberi, januári vagy februári vers”, az idő múlása, az évszakok változása hiábavaló: mert a lényeg nem változik, nem változhat. Az idő lüktetésében, a nagyváros hömpölygésében az ünnep, a csoda, a megváltás, a találkozás, a hőn áhított lelki kapcsolat, esetleg szerelem megerősödése, kiteljesedése valahogy mindig elmarad, vagy nem úgy történik meg, ahogy az ember várná („térből és időből a történések kihullnak / ami marad az mind kitöltetlen / tested lenyomatai a kényelmes bőrfotelben / belőlük talán majd újrateremted magad”). Az egyre záporozó emlékek elől persze lehetetlen elköltözni, a múltat hiábavaló kísérlet lenne megváltoztatni. Az új lakásban, lépcsőházban is a régi árnyékok fogadják az érkezőt, a léptek visszhangja is ugyanolyan, ugyanúgy csukódik a liftajtó a lépcsőházban, a lámpaernyő mellé képzelt társ hiánya is változatlan („aztán ugyanaz az idő mindig tovább gördül / élni kezd a házban valami megnevezhetetlen / csupa ígéret eleven alkalom / rajzolt vonalaidat tapogatom”). A versek komorságát, visszafogott búját néha egy-egy jól eltalált költői kép vagy hasonlat oldja fel ("„szemekre szorított hűvös holdtenyerek”; „égitestekkel koccint az Isten”; „falakon penésztapéták rongyozódnak”; „az ég szürke és kopott kardigán” stb.). Ars poeticáját Költészet című egysorosában fogalmazza meg („szólj hogy ne hagyjak szót kimondatlanul”). Innen olvasva a líra számára öngyógyítás, önmaga és végső soron Isten keresésével azonos. A költeményekben Evlyn Roe legendája is felbukkan, egyszer verseimmé emelve, máskor pedig egy születésnapi opusban („a volt szerelmem gyakran Evlyn Roe-nak nevez”). Mindez az „utazás” transzcendens jellegére utal, a költő az angyalok által bűnösnek nevezett, az ördögök számára pedig till jónak tartott lélekkel azonosul, aki örök vándorlásra van ítélve, soha sem érhet hajója kikötőt. A korlátnak támaszkodva a végtelen tengert nézi, s elmélkedik, emlékezik. A kötet első verse, az Aki elmegy>, tulajdonképpen az együl maradt gyermek félelmeit, vívódásait vetíti a papír vásznára („csak a sarki trafikba szaladt le aki elmegy, / csak újság, cigaretta, nem, nem hiszem, hogy / messzebb, hogy a hegyeken túlra // vagy át onnan is valami szürreális / égi kavalkádba, hol színek meg fények / világítják át, hogy onnan pillant a világra”), a kötet záróverse, a Régi vers pedig már beletörődés a megváltoztatha- tatlanba, egy felnőtt szemével vizsgálja, vajon milyen maradandó nyomokat hagy a lélekben egy szakítás fájdalma („...ki számolja a másodperceket, / néha azt hiszem csak elkerültük egymást, / te vársz ott ahonnan mindig elmegyek”). Ami a kettő között van, az pedig nem más, mint Rácz Boglárka megérkezése az irodalomba. Rabec László fotói kitűnően egészítik ki ezt a különleges világot. A fény és az árnyék hatásaival játszik el, mintha csak
