Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - SZEMLE - Rózsássy Barbara: Közelebb - önmagunkhoz (Ágh István: Hívás valahonnan)
70 SZEMLE hordja magán - s a két ciklus címe is (.Eltűnések; Visszatávolodás) mintha ezt erősítené mégis, ha belakjuk világát, sorról sorra közelebb kerülünk valamihez. Ahhoz a helyhez, ahonnan - számunkra, olvasók számára, és a versét megszülő számára egyaránt - a hívás érkezik: a költő legbenső énjéhez. Nem, korántsem búcsúznak tőlünk, inkább magukkal visznek, megérkezteinek saját, semmihez sem hasonlítható földjükre e gyakran szinte elbeszélésbe hajló, másutt ritmikusan doboló, véglegességükkel, lekerekí- tettségükkel megragadó költemények. Mert ahogy a költő évtizedek során begyűjtött emlékei a kötet lapjait pergetve kiáradnak, s akár hulló lomb, kavarognak körülöttünk, azt kérdezzük magunktól: belőlünk nő ez az őszi színekben játszó kavalkád? S ekkor már közelebb vagyunk, mint gondolnánk. Közelebb - a költőhöz, a költészethez, s benne: megtalált önmagunkhoz. Még akkor is, ha a vonatzakatolásban távolodunk épp: „Tovább robog a gyorsvonat / fiatalságom állomásán, / mintha kormos petróleum- / lámpa föl- lobbanását látnám. [...] Szemben az idegen világ / szakadatlan zöld rohamának, / mintha nem lenne más irány, / csak a lebukó földnek háttal” (Karakó- szörcsök). S ahogy mi közelítünk, épp ugyanígy a költő is, aki tudja: addig az, amíg az emlékezés nem „lebukó föld”, nem fordít neki hátat. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy aki emlékezik: költő. Sokkal inkább a mélyre ásás szükségességét kívánom hangsúlyozni, az őszinte kitárulkozás elkerülhetetlenségét, ami itt, Ágh István kötetében magas szinten megvalósul. S ezzel megint csak visszajutunk előbbi, önmagába záruló körünkhöz: ahogy a vers, ahogy a költő mind kímé- letlenebbül kutatja tükrét, tükrében mását, vele együtt mi is épp úgy kénytelenek vagyunk szembenézni önmagunkkal. „Túlélő lettem észrevétlenül, / míg egymást őrölték az évszakok, / sőt örültem, hogy változik a kor, / aztán egyszerre csupa idegen, / vagy arcról ismerős leszármazott / vett körül, egy tehetséges, derék, / megalázóan szabad nemzedék / semmisít meg, miként észre se vesz” (Hol véget ér a Kelenhegyi út). — Hogy mennyire nem igy van, hogy mennyire észrevehető ez a költészet, azt persze mi, olvasói nagyon is jól tudjuk, s épp e sorok befogadása közben érzékeljük: szól hozzánk. Ugyanakkor persze azt sem kerülhetjük ki, hogy továbbgondolva e sorokat pontosan lássuk: valójában az új nemzedék az, ami észrevehetetlen. A kivégzésére bekötött szemmel, némán trappoló költészet - új költészet? - lett olyan átlátszó, hogy már nem is veszünk tudomást arról, létezésének mennyire utolsó óráit éljük. Tehát mégis azt kell lássuk - mert a költészet ereje kényszerít rá -, hogy a versben megrendítően igazzá emelkedik minden állítás. Nem tudom, van-e még, akinek számít valamit az örökség. Aki hajlandó azonosulni múlttal, mesterekkel. Fiatal, ereje teljében lévő nemzedék, ki úgy hisz önmagában, hogy létét folytatásként éli meg, valami továbbvivőjeként, s nem úgy akarja kézjegyét bekarcolni a költészet óriás, magasló fenyveseinek törzsébe, hogy közben kitörli, kimetszi ősei nevét, baltájával esik neki elődeinek. Ha él, születik még ilyen, az az Ágh István-i költészet magas lombú fájának közeié
