Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Szászi Zoltán: Elindulnak a hajók (novella)
Elindulnak a hajók 29 lesz, az ura két napon belül majd csak megszelídül, aztán meg úgy, de úgy, hogy úgyis minden rendbejön, legalábbis egy kis időre. Kilépett a ködös februári éjszakába, a barna karamellillatba, arra gondolva, milyen rendesek a gályás kollégák, még azt is felajánlották neki, hogy hazakisérik és segítenek neki a hajnali vonathoz elvinni a ládáját. Lebeszélte őket, mert a ládát még nem készítette elő, nekifeszült a ködnek, a sárgán pislákoló kandeláberek alatt becélozta a hazafelé irányt, már azt is sejtette, nem fekszik le otthon aludni, bepakol, kikészíti a ládát az előszobába még addig, míg az anyja le nem fekszik, mert nem akarta zavarni a szöszmötölés- sel, s azt tervezte, majd az előszobái öreg fotelben lepihen kicsit, míg hajnali háromra, előre megrendelt taxija meg nem érkezik érte, hogy elvigye a cukorgyáron túli állomásra, a hajnali vonathoz, amely majd továbbzakatol vele a kikötő felé. Várta azt az érzést, amikor hat és fél szárazföldi mérföldre lesznek a várostól, s megbirizgálják nikotintól barna bajsza fölött ülő húsos orrcimpáit az izgató és az induláshoz mindig hozzátartozó csodás illatok. Ballagott, s egy járdára szórt szénkupac kikerülésekor, édeskés hangú cinkék pittyegését figyelve, amikor a cukorgyári kürt elfújta az éjszakai pihenő végét, belebotlott a megsürüsödött múltba. Anyja húga állt előtte, abban a kék kis ruhában, amelyet akkor viselt, amikor a mérnök úr megkérte a kezét, s a szürke ködben olyan határozottan csillogott a tőle alig tíz évvel idősebb nagynéni szőke haja, annyira élesen látszott a kék ruha mellen fodrozódó zsabója, hogy nem is vette észre a két hátulról élesen felvillanó fényszórót, nem is érezte a mellette elsuhanó tonnákat, még csak meg sem ijedt, amikor hirtelen minden kivilágosodott körötte, s egyszerre máris a hajóján találta magát. A rakodófedélzeten, ahol már nagyban készültek a gályások a kihajózásra, már csak a vasmacska felhúzása, a palló elemelése, az utolsó okmányok lepecsételése meg a révkalauz engedélyének átvétele volt hátra, mint szokott szertartás a kihajózás előtt. Már tudta a kapitány, a hét hónapra tervezett út után nem tér vissza, soha nem tér vissza, s nem ijesztette el az sem, hogy még mindig érzi a karamell illatát, mert minden jó felé irányult már, látható volt, ez az út mindennél hosszabb, izgalmasabb, csodálatosabb lesz. Olyan világ felfedezésére kap most parancsot, ahonnan az álmokat kell majd hazaszállítani, hogy a kereskedők ingyen szétosszák a kikötőváros lakóinak, a polgároknak és az utcalányoknak, a matrózoknak és a gályásoknak, a tejkihordóknak, a tűzoltóknak és a mérnököknek, a cukrászoknak és a cukorfőzők- nek, a rakodóknak és talán annak a lánynak is, aki nem vette fel a telefont, meg az anyjának is, aki már biztosan alszik, mert csak a kék csíkok peregnek alá a tévéje képernyőjén, és hullik, hullik a ködszemcsék milliója lefelé. Messziről egy tüzoltózenekar recsegve szóló dallamával játszott a friss tengeri szél, talán megint az a bizonyos temetésen eljátszott, kissé ragacsos dallam volt az, arról a bizonyos rózsaszálról, amikor parancsot adott a vasmacska felhúzására: - Irány nyugat, nyugat, sebesség tíz csomó, kövesd a révkalauzt, még ha Kharón- nak hívják is!
