Irodalmi Szemle, 2011
2011/9 - IRODALMI SZEMLE - Ardamica Zorán: Az író, aki másodállásban szemiotikus volt (novella)
12 Ardamica Zorán tatlanok. Gondolkodni pedig nem bír. Az túl nagy teher. Már csak egyetlen utolsó gondolatra tellett erejéből. Meg kell szabadulnia minden szótól, minden fogalomtól, minden jelentéstől. Igazából csak akkor lesz szabad. Csakis akkor van esélye elmenekülni ebből a világból. Az író, aki valaha másodállásban szemiotikus volt és főállásban író, s ma már egyik sem, kinyitotta az ablakokat és az ajtót. Odalépett roskadozó könyvszekrényeihez. Sorra leszedte róluk a könyveket, és kidobálta őket a csöppet sem metaforikus ablakon. Előbb módszeresen, majd dühből. Ezután kissé megpihent. Következtek a kéziratok. A laptop, amin (amibe?) nem szeretett írni. De tele volt szavakkal és jelentésekkel, hát azt is kidobta. Amerre nézett a lakásban, minden tárgy, minden bútordarab emlékeztette valamire. Kidobálta azokat is. Az üres falakról lemgdosta a málló vakolatot, kihaji- gálta az ablakon. Levetette ruháit, lemeztelenedve - de most sem metaforikusán - folytatta. Letépte háza tetejét, és eldobta. Puszta kezével szétszedte a falakat, tégláról téglára haladt, s dobálta a törmeléket maga köré, mert ablaka már nem volt. Jól haladt, estére lebontotta a házat, lebontott maga körül mindent, ami addig körülvette, lebontotta az egész életét. Már nem jelentett számára semmi semmit. De még-is! Még az alap, azt szét kellett szednie. Véres körmökkel ásta ki a betont a földből, a nagyobb darabokat fogaival rágta, koptatta kisebbekre, s hajította el. Az író, aki másodállásban szemiotikus volt, ott állt a föltornyosuló törmelék kráterének közepén meztelenül. Mocskosán, véresen, magányosan. Halálosan elcsigázva. Már káromkodni sem tudott, szó el nem hagyta a száját. Le is harapta gyorsan fölösleges nyelvét. Lenyelte. A vért messzire köpte maga köré. Nem akar ő már sehová sem menni, lerágta hát lábait és eldobta őket. Tenni sem akart már semmit. De mégis! Még a kezeitől meg kell szabadulnia. Szabadulnia. Szabadulni kell. Lerágta mindkét kezét. Már szabad. Nem ír, nem mond, nem tesz semmit. Soha többé. Nem alkot jelentést. Elvérzik, és nem fog fel sem szemével, sem fülével, sem tapintásával, sem ízlelőbimbóival semmiféle dolgot, ami bármit is jelenthetne számára. Nem kommunikál. Többé nem író, aki másodállásban szemiotikus. Fekszik a maga köré emelt meredek falú fordított gúla közepén. Nem is fekszik, csak úgy van. Szavakkal kifejezhetetlen állapotban. Nem zuhan a tölcsér mélyébe. Úgy múlik el, hogy nem teszi, mert a cselekvés és a történés elszenvedése jelentéshez köthető lenne. Nincs is már. Nem van. Fölfoghatatlanul, kifejezhetetlenül. Az író, aki másodállásban szemiotikus. Volt.
