Irodalmi Szemle, 2011
2011/1 - Ozogány Ernő: A magyar nyelvű tudományos ismeretterjesztés jelene és jövője Szlovákiában (tanulmány)
A magyar nyelvű tudományos ismeretterjesztés jelene és jövője Szlovákiában 71 érdekfeszítő könyvének magyar kiadását vette tervébe a Madách. Szlovákul ugyan megjelenhetett, de a magyar változatot a felettes szerv, a SÚKK (Slovenské ústredie knižnej kultúry) letiltotta, azzal a szóbeli indoklással, hogy teret adna a magyar sovinizmusnak. Mégpedig azzal, hogy a török nyelvű okiratok hátoldalára magyar nyelvű emlékeztetőt írtak a városatyák! Nemcsak a jelenkor, de már a husáki rendszer bájához is hozzátartozott, hogy nem volt szabad bevallani: Rimaszombat lakosai egykor magyarok voltak. Viszont a Hét és az Új Szó megmaradt mentsvárnak. Ez utóbbi vasárnapi kiadása ebben az időben százhuszonöt ezres (!) példányszámban jelent meg, csak amiatt nem többen, mert a párt ideológiai titkára megakadályozta, nagy dühöngés közepette vetve a kérvényező főszerkesztő-helyettes, Csető János szemére: „Hogy képzelitek százötvenezer példányban kiadni a fél milliós magyarságnak a Vasárnapi Új Szót, amikor az ötmillió szlovák körében a háromszáz- ezer példányban kinyomott vasárnapi Pravdából tízezerszámra jön vissza a remittenda?” A tudomány-technika rovat persze ebben a kiadványban jelent meg. Úgy tűnt, hogy a rendszerváltás meghozza a gyógyírt a hazai ismerettejesz- tők fő fájdalmára, és azon túl, hogy szabadon kifejthetik a gondolataikat, végre kötetben is megjelentethetik írásaikat. Mindkettőben csalódniuk kellett: a társadalomban olyannyira eluralkodott a tudományellenesség, hogy a lapok folyamatosan utasították el Írásaikat, a könyvpiac meg teljesen összeomlott. Úgy tűnt, egyhamar nem is éled fel tetszhalálából. Ahol mostohagyerekké válik a tudomány, felüti fejét az okkultizmus. Csallóköz, Mátyusföld és Bodrogköz egén rajokban jelentek meg a földönkívüliek, akikkel a helyiek még találkoztak is, sőt szexuális élményekben is részesítették őket. A sajtó meg szorgalmasan beszámolt az idegen civilizációk látogatásáról. Velük párhuzamosan megjelentek a csodatevők, a szuggeszcióval betegeket gyógyítók. Elsősorban a szent őrültek földjéről, Oroszországból érkezettek voltak népszerűek. Nem csoda, hiszen nem kispályán játszottak: egyidejűleg sportcsarnoknyi tömeget is meggyógyítottak. Aztán rájöttek, nem is az ördög találmánya a technika, ezért egyesek váltottak: a tévé képernyőjén keresztül fejtették ki áldásos tevékenységüket. A csodavárás nagy dolog, csak éppenséggel józanul kell kezelni. Erről Jeanne d’Arc esete is tanúskodik, akit védői azzal próbáltak megmenteni a máglyától, hogy a pápához fordultak: nem lehet eretnek a lány, hiszen megjelent előtte Szűz Mária, tehát csoda hatása alatt cselekedett. IV. Jenő válasza több mint elgondolkodtató: „Az egyháznak csak válságos időkben van szüksége csodákra.” Néhány év múltán kedvező fordulat következett be: egyre több újság háza táján lettek kedves vendégek a tudományos ismeretterjesztők, és a minisztériumi támogatások beindulásával lehetővé vált, hogy kötetekben is publikáljanak. A legutóbbi bő másfél évtizedben néhányuk - Kiss László, Lacza Tihamér, Bödők Zsig- mond és e sorok írója - egy tucat könyvet is megjelentettek; a túl korán elment Zsiga még azt is megérhette, hogy a magyar Nobel-díjasokról írt munkáját Vietnamban ötvenezer (!) példányban kiadják. Utólag álomszerűnek tűnik ez a helyzet. Főleg ami
