Irodalmi Szemle, 2011

2011/8 - SZEMLE - Szalay Zoltán: Elnyomatások, megaláztatások, újrakezdések (Deres Kornélia: Szőrapa-, Miklya Anna: A hivatásos-, láncú Laura: Szeretföld)

82 SZEMLE megölését is fontolgatja, erőteljes ótes- tamentumi párhuzamot megvillantva a regényben. Szeretföld közössége egyébként is mintha afféle ótestamentumi közösség lenne, az Isten itt nem jóságos Atya, ha­nem a Nagy Bosszúálló, nem a szeretet irányítja a hitet, hanem az istenfélelem. Az épülő templom falai minden éjszaka leomlanak (itt meg népballadai párhu­zamra lelhetünk), ezért a faluban böjtöt hirdetnek, hogy kiengeszteljék az Istent. Az emberek némán viselik az Isten ha­ragját, a hit számukra mindenekelőtt szi­gor és törvény. Ahogy a bujdosó katona asszonyáról, Magdolnáról olvashatjuk: „De az ő emlékezetében egyedül az öre­gek mondásai maradtak meg, akik min­denre azt mondogatták: megver az Isten! Az Isten nem aluszik! Az Isten megfizet! És így tovább...” (70.). Magdolna apja pedig így vélekedik a hit szabályairól: Isten nem egy darab rongy - mondotta -, amit méricskélni, vágni, lúgozni, festeni lehet... Istenbe’ hinni kell, aztán kész!” (70.). A regény egy messzi, a felvilágoso­dás előtti korból tudósít, amikor nem a tettet, hanem a remény tartják a boldogu­lás egyetlen kulcsának („...meglátja még egyszer a világ, reményre is lehet életet építeni” [159.]). Iancu Laura regényének egyik leg­főbb tétje azonban mindenképp a nyelv kérdése: milyen nyelven lehet megszó­laltatni egy történetet, amely egy hagyo­mányos közösség szenvedés- és megú­julás-történetébe avat be? A szerző egy archaikus nyelvet választott, amely mintha egy 19. századi elbeszélésből szólna. Egy az egyben a Jó palócok nyel­vével találjuk szembe magunkat, ami elég bizarr egy 2011-ben megjelent re­gény esetében. Ez az archaikusság ne­hezíti a befogadást, s felerősíti a kom­pozíció hiányosságait: a szerkezet meg­lehetősen széteső, az egyes epizódok olykor túl erős, ám lezáratlan kitérőket jelentenek. A narrátor állandóan kom­mentálja az eseményeket, akár valami régi falusi bölcs, ám ezek a kommentár­jai nemcsak hogy anakronisztikusán hatnak, hanem meglehetősen közhelye­sek is (pl.: „Vele is kígyómarás végzett. Pedig hány csúszómászót megölt egy­kor kaszálás közben! Talán törvénysze­rű volt, hogy így végezze? Ki tudja megmondani... És mire megyünk vele, ha meg is tudjuk...” [132.]). A regény olvasása közben az a gondolat motosz­kálhat az olvasó fejében: ezt a könyvet vajon tényleg neki szánták, s nem in­kább egy százhúsz évvel ezelőtti olva­sónak? Sokkal hitelesebbnek találtam például Oravecz Imre megoldását az Ondrok gödre című regényben, amely hasonló kihívás elé állította a szerzőt, mint Iancu Laurát a Szeretföld. Oravecz Imre korszerű nyelven szólal meg, álta­lában mégis sikerül neki testközelbe hozni a néprajzi jellegű témákat is. lán­cú Lauránál ezzel szemben egy erősen naiv szemlélet jelenítődik meg, amely sokat levon a regény egyébként izgal­mas témájának, egy moldvai magyar közösség történelmi küzdelmei bemuta­tásának érdekességéből. (Deres Kornélia: Szőrapa. JAK—prae.hu, Budapest, 2011; Miklya Anna: A hivatásos. Jelenkor, Pécs, 2011; Iancu Laura: Szeret­föld. Magyar Napló, Budapest, 2011) SZALAY ZOLTÁN

Next

/
Thumbnails
Contents