Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Benyovszky Krisztián: „ ...kezded éppen olvasni ” (tanulmány Italo Calvinóról)
52 Benyovszky Krisztián élethelyzete: „A fölvállalt horgonykeresés mintha valamiféle szökés útját mutatná meg nekem, vagy tán valami átalakulásét, újjászületését. Borzongva igyekszem elhessenteni a gondolatot, hogy a börtön esetleg az én testem, s a szökés nem egyéb, mint lelkem elszakadása e halandó testtől, a földön túli élet kezdete” (69.). Ahogy az előbbi példa is mutatja, a férfi minduntalan a túlértelmezés, a túlhajtott szemiotizáció hibájába esik, ami azzal is együttjár, hogy mindent önmagára vonatkoztat. Kényszeres, énközpontú interpretációs agymunkája képtelenné teszi őt a kritikus távolságtartásra. Ezért is neveztem öt el, talán egy kicsit erős kifejezést használva, paranoiás olvasónak. Mielőtt azonban szokatlan viselkedését a - naplóban egyébként többször említett, de pontosan meg nem nevezett - betegség számlájára imánk, érdemes emlékeztetni annak irodalmi és kulturális gyökereire. A férfi világérzékelése „irodalminak” tekinthető abban az értelemben, hogy egyszerre idézi a jelenségvilág mögé hatoló képzelet romantikus, és a látható dolgokat sugalmazó jelképként kezelő szimbolikus poétika szerzői és olvasói szerepköreit. De utalni lehet vele kapcsolatban egy még általánosabb összefüggésre, az írásbeliség tudatformáló hatására is: ennek következtében a világ értelmes szövegként, megfejtendő könyvként tételeződik, melynek szerzője Isten, a Természet, az Abszolút Szellem stb.5 A naplóíró a világot jelentésteli szöveggé próbálja lefordítani, de ez csak részben sikerül neki, így a létrejövő mű (a napló) is hasonló feladat elé állítja majdani olvasóját, mint amilyennel a szerzőnek kellett szembenéznie, amikor szavakba próbálta áfordítani „a dolgokban megbúvó sötét, fenyegető célzásokat” (65.). Az esetleges olvasónak azonban valamivel könnyebb lesz a dolga, morfondírozik egyik bejegyzésében a férfi, hisz „az írott szövegből mindig lehet következtetni valamiféle szókincsre és nyelvtanra” (uo.), míg ő - szótára nem lévén - maga igyekszik megalkotni a dekódolás szabályait. A végeredmény (olvasat) helyett az értelemkereső folyamat érzékeltetését tekinti az írás legfontosabb tétjének: „.. .ha gondolataim menete nehezen követhetőnek tűnik is föl annak, aki gyökeresen megváltozott észjárással próbál majd utánaeredni, a fontos az, hogy megérezze az erőfeszítést, mellyel a dolgok sorai közt silabizálom a jövőmre vonatkozó kitérő válaszokat” (66.). Irnerio, a nem-olvasó A regény egyik legemlékezetesebb szereplője Irnerio, akivel Olvasó az egyetem folyosóján ismerkedik meg, s aki bizonyos értelemben felfogható az előbbi, paranoiásnak nevezett olvasó ellentétpárjának is. Kiderül róla, hogy Ludmila barátja, így a lassan kibontakozó beszélgetés csakhamar az irodalomra terelődik - azaz, hogy terelődne, ha a fiú már rögtön az elején nem vallaná meg sajátos viszonyát a könyvekhez: „...gyermekkorunkban megtanítanak olvasni, aztán egy életen át rabszolgái vagyunk az elibénk vetett töméntelen irkafirkának. Meglehet, eleinte némi
