Irodalmi Szemle, 2011
2011/8 - TALÁLKOZÁSOK A SZÖVEGTENGERBEN - Gál Sándor: Feljegyzések elmenőben (2009) V. (napló)
36 Gál Sándor tanár, utasaival - köztük volt Horpácsi is - az egyik kanyarban az árokba csúszott, s Horpácsi jól megütötte a térdét... Lám, egy harmincöt évvel ezelőttről megmaradt űjságoldal micsoda történeteket elevenít fel! Egyébként a Thália-beli Napjaink-estet Веке Sándor rendezte, s az általam összeállított alkotásokat a színház színészei adták elő. Szép volt az az április végi találkozó. Ma is elevenen emlékszem rá. Meg arra, hogy Péntek Imre másnap reggel miként ballagott fel hozzánk a tizenkettedik emeletre. ízlett neki a feleségem főzte töltött káposzta, hátjött megkérdezni, nem maradt-e belőle egy-két gombóc. Maradt! Augusztus 9., vasárnap. Délután a gólyák búcsúröpülését néztem, ahogy tölcsér alakban, lassú szárnyalással egyre feljebb emelkedtek az augusztusi kékségben. Vagy negyed órát köröztek a házak fölött, aztán irányt vettek délnek, és csakhamar eltűntek a távoli egek magasában. A kérdés szentimentálisnak tűnhet, de egyáltalán nem az: látok-e még gólyát életemben? Merthogy az imént látott gólyák búcsúröpülése akár ilyen kölcsönös, „kettős búcsúzásként” is értelmezhető. Legalábbis az én számomra. Pedig szép ez a vasárnap. Este Satyával eredményesen vadásztunk örvösökre. Pontosabban: Satya lövöldözött eredményesen, én meg néztem, és örültem a szép lövéseknek. Augusztus 10., hétfő. Musil A tulajdonságok nélküli ember című regényében Stumm tette fel a következő kérdést: „Mert mit értesz például liberalizmuson?” S a választ is maga adja meg: „Hát én azt, hogy az embereket magukra hagyják” (III. kötet, 276. o.). Ma, 2009-ben látható, milyen mélységben és mértékben igazolódott be a stummi-musili-válasz! Soha még nem voltak elhagyatottabbak és magányosabbak az emberek, mint a mai globális liberalizmusban. Mert a mai „liberalizmus” a humánum meggyalázása és teljes csődje. Augusztus 12., szerda. A nap eseménye: befejeztem egy tegnap elkezdett verset, amelynek a végén a „mozdulatlanság csúcsai mögött a nap tükre porrá omolt”. Az az elképesztő, hogy azt a képet belülről láttam, s nem mint valamiféle víziót, hanem mint tapintható valóságot. Ahogy mondjuk egy sokágú diófát, vagy annak zöld lángolását napébredés idején... De lehetne elsötétülő dombhát is, vagy hullámzó víztükör a nádasok foglalatában. Hát persze! Lehetne minden, s mégsem a minden, hanem az, aminek leírtam - any- nyi, és nem más! Még a tegnaphoz: láttam egy gólyát a tarlón álldogálva, magányosan - halálra ítélten. Nem volt ereje a többiekkel együtt elrepülni. Ma pedig a postára menet a kaptató után gond volt hazatalálnom - pörgött velem az egész utca. Most se jó az este, de igyekszem benne magamat elviselni, annak ellenére, hogy a fájdalmakat nem lehet megszokni - és ennyi elég is mára.
